A hotelszoba üres. Csak a kéj tölti be minden szegletét. A dacos kéj. Gőgösen vár az aktusra, lassan pislog, majd leveri a hamut a cigarettájáról. Felpattan, türelmetlensége, mint a hő úgy árad szerteszét a gennyes kárpit övezte szobában. Elernyed. Szinte cseppfolyóssá válik. Bekúszik az ágy alá, végigfut a szék karfáján, majd kecsesen, mint egy apró nő magas sarkú cipőben, ugrik le a giccses baldachin tetejéről. Az órájára pillant, sóhajt egyet, de az érzés nem lohad. Szenvedélyt szít magában. És vár. Ott, ami évszázadok alatt annyi fogantatás színhelye volt, ott ahol a testek kipárolgása világítja meg a teret, ott ahol a szerelem maga a létjogosultság. Leszáll az asztalról ahol addig guggolt és kimegy a mosdóba. A tükörben szemlélgeti magát. Tudja, tudja hogy gyönyörű. Hát ezért lett teremtve, mi végre ne lenne gyönyörű? Elneveti magát, mikor meglátja a lefolyóban penészedő haját. Pökhendi kacajában dobbant a lábával. Újra érzi feladatát. Sikamlóssá válik, alkotó molekulái dimenziókat váltogatnak, de megnyalja szája szélét és a vándorlás abbamarad. Becsapja az ajtót. Dühe megszépíti a szobát. Keserűn simogatja testét, szítja a szenvedély legősibb ritmusait, körmeit a falba vájja a kíntól. Várni, várni, várni. Olykor ez fegyver, olykor étek számára. De mintha lépéseket hallana. Talán közelednek. Talán már itt vannak. Megigazítja hát ruháját, végig simítja haját, terpeszbe áll, mély levegőt vesz, s mikor nyílik az ajtó, a kéj istennője semmivé foszlik, hogy egyszerre tölthesse be mindazt, ami Létező.

A pár az ágyhoz sétál, csókot vált és elfeledkeznek mindenről, ami azelőtt volt, mert a buja tökéletesség képzeletbeli hotelszobájában csak a pillanat létezik.