tegnap Santiago de Compostelában 21 fok volt! hallod ember?! 21fok! az rövidnadrágos, pólós, sétálós, napozós idő. itthon meg ráfagy a csontos seggem a biciklire. jégcseppek lógnak a szempillámról vazze! hol itt az igazság?

tegnap lehet túlzásba vittem a takarítást a gépen? (soha nem használt visual studio 800Gb, mérésmegbukott-CVI 500Mb, valszámesélytelen-Statistica for Windows 500Mb) a májkroszoftvörd telepítőt kér

sok minden történet az elmúlt egy hónapban. többek közt nem nagyon aludtam, sok zh-t írtam, meg vizsgáztam, inkább sikertelenül, mint sikeresen… végére fogytam a összes dinero-mnak… és szakítottunk Jules-el…

közös megegyezéssel láttuk be, hogy az ordibálásnak és a veszekedésnek nincs sok értelme. bár valahogy úgy érzem, nekem mégis több részem volt benne. több részem volt a rossz dolgok kialakulásában, és több részem volt a vég eljövetelében.  de barátokként váltunk el, hogy majd még sok közös programunk lesz, sírás, kitörés, drámakirálynőgénmegnyilvánulás nélkül, mint két kultúrált, felnőtt ember. egyszerre volt számomra felszabadító és abszurdan groteszk.
valahogy azóta is üres valami. nem tudnám megmondani micsoda. ne tudnám megmondani azt sem, hogy miért, de valami más most. az eddigi összes break up-om után mindíg megvoltak a sablonos kellékek, hosszú sírógörcsös éjszakák, meg minden füzetesen árult romantikus regény elemek. nem hiszem, hogy ez hiányzik. arra is gondoltam, hogy talán Jules hiányzik. ebben már volna ráció. pölö, hogy miért nem keresgélek mást. vagy, hogy miért ragaszkodom még hozzá úgy ahogy. eszembe jut minden nap, hozzá hasnolítom akiket látok, és optikailag finomak, holott mikor együtt voltunk és esetleg szemenk tetszett valaki, az jutott eszembe, hogy persze Jules milyen kár, hogy nem ilyen. most mindenki más kár, hogy nem Jules.
a legszomorúbb, hogy valószínűleg eddig sem voltam szerelmes, csak szerettem volna lenni és  elhittem hogy az vagyok, most, hogy már nem szeretnék, most sem vagyok, de nem tudom hogy mit higgyek.

az előbb valahogy megint a camino jutott eszembe, (sztem ez már csak így lesz)  és az emberek. péel á. tündér egy nő! azt hiszem az ő legnagyobb szerepe a jófejsége mellett az volt, (sztem enek dettó…) hogy elmondta, mindenki azt kapja amit kért. és ez meg kell mondjam teljesen így van. Jules előtt egyel, egy konkrét embert akartam, holott tudtam, hogy ő nem lehet. helyette megkaptam annak tökéletes mását. csak lepatintott. később rájöttem, hogy ez volt a legjobb dolog amit tehetett velem, segített hogy kiszakítsam magam a szivárványcsiklandós pinkszagú világból egy sokkal reálisabb és cinikusabb világba. amikor ez megtörtént még annyi vanillia ragadt a talpamra, hogy olyan valakit kérjek, olyan valakire vágyjak aki szeret. hát kéremszépen teljesen ezt kaptam. Jules egy csudajó ember és ha valamit, hát szeretni azt nagyon szeretett, ebben biztos vagyok. csak ez kurvakevés az üdvösséghez. ez végérvényesen kiderült.

és most ott vagyok, hogy nem tudok és nem is merek kérni.

azon is gondolkodtam, hogy mért kérnék én bárkit is. mindig is egyedül akartam lenni. a magam útján, a saját erőmből, hogy minden amit elérek az enyém legyen, mindenért amit elvesztek csak magamnak tartozzak felelősséggel. az hogy az ember társas lény kurvára nem hat meg. viszont az egóm igen. ha van valakije az  embernek, akkor elhiszi, hogy szép, vagy értékes, hogy van humora, vagy mittudomén mit, de mindenképpen egy visszajelzés is egy kapcsolat. most, habár mélyen tudom az ellenkezőjét, de gyakran érzem magam tök bénának, nyomorultnak meg minden ilyen szarságnak ami negatív, önmarcangoló és egy emós dalban refrénnek simán elmegy.
nem tudom mit akarok. akarok-e egyáltalán valamit. nem tudom, hogy tudnék-e bízni másban, vagy inkább hogy magamban meg tudnék-e bízni újra.

talán kibékülhetnék Jules-el. talán ő is akarná valahol. talán más lenne. talán… sok talán. de az biztos, hogy nem fog történni semmi. a világ előre halad. vagy hátra. de hátramenetben visszafelé nézünk és az máris mindjárt előre.
nem biztos, hogy lezártam ezt már, de valahogy senki sem ért. sosincs aki tényleg fogná a kezem. senki sincs sehol. és tudom hogy újra visszatérek magamhoz, az érdektelen, keserű, nikotinszagú sejtkupachoz, amíg a világra való irigységem olyan mélyen felemészt, hogy megalázkodom önmagam előtt.