Az énekesnő korán ébredt. Még szinte sötét volt és csend. Feltette a kávét főni és közben elment zuhanyozni. A hőségtől elgyötört testének jól esett a hűvös víz. Elzárta a kávét, majd a fali tükör elé állt meztelenül, mint ahogy az elmúlt nyolcvanegy évben minden nap. Végigmérte testét. A melle ráncos volt és megereszkedett, szinte élettelenül lógott, mint valami ormótlan kelléke a testének. A háta meghajlott, a feneke láttán pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha a férfiak utána fütyültek Havanna utcáin. A szeméremszőrzete ősz volt és gyér. Undorodott tőle. Szottyadt volt az egész teste, így mondta magában.
Felvett egy világos, krémszínű ruhát. Tudta, hogy ez kihangsúlyozza arcát, szemét, kreol bőrét és alakjából azt, ami megmaradt. Már lassan húsz éve nem sminkelte magát. Nem volt érdemes. Nem hívták sehová, nem járt el otthonról és végérvényesen olyan öregnek látszott amilyen valójában volt. Ezt már nem tudta elfedni semmivel. Nem is volt értelme. Magányos volt.
Töltött egy csésze kávét feketén, cukor nélkül és leült a tegnapi újság fölé oda, ahol előző nap abbahagyta. Olvasta a híreket, nézte a képeket, de nem figyelt az újságra. A magánya kötötte le a gondolatait. Gyerekei nem voltak, s azok a kevés barátai, akik régen körülvették, most vagy meghaltak, vagy Amerikában vannak. Szerinte a kettő lényegében ugyanaz volt. Voltak ugyan férfiak az életében, de egy sem tartott ki mellette hosszabb ideig. Ő mindig azt gondolta, hogy a sikerétől rémültek meg. Soha nem volt bátorsága senkinek elmondania a valóságot, hogy neki csak egyetlen szerelme van, a zene. Csak az éneklésnek élt világ életében és ezt olyan természetesnek tartotta, mint hogy reggel felkel a nap. Valaha ünnepelt csillaga volt a havannai éjszakának, a férfiak messzi vidékekről utaztak, hogy hallhassák és láthassák, ajándékokkal halmozták el és mindig mindenhol felismerték. A nők az ő ruháit készítették el, hogy sok-sok Isabel Carrera de los Angeles járkált az utcákon.
Az újságot unottan félretolta. Rágyújtott egy szivarra. Szeretett dohányozni, mint ahogy Kubában szinte mindenki. Fiatal korában divatot teremtett a hosszú, vékony, női szivarjaival, de ahogy sok évvel ezelőtt őt, úgy a divatjait is elfelejtették az emberek. Bekapcsolta a rádiót, de manapság a hírek helyett csak modern zenéket játszottak. Kikapcsolta. A csönd azonban zavarta, ezért keresett egy kedvére való lemezt. Mindig is büszke volt arra, hogy a kiadott lemezei mellett elkészítette saját magának a dalai felvételét az énekhangja nélkül. Ezeket a lemezeket gyakran hallgatta. Most is egy ilyet tett fel. Behunyta a szemét és látta maga előtt a Havannai Nagyszínházat 1951 decemberében. A terem tömve volt emberekkel, a fal mellett is álltak, csöndben, lélegzetvisszafojtva és vártak. Várták, hogy előlépjen a függöny mögül. Mindig, kivétel nélkül, egy lassú szerelmes számmal kezdte a műsorát egyetlen gitárral. Ezután mindig az akkori slágerei, divatos dalai következtek, de a lassú szerelmes szám állandó volt. Ezt a dalt hallgatta most, behunyt szemmel, emlékezve, könnyedén táncolva és szívből énekelve.
Akkora sikere volt majd ötven éven át ennek a dalnak, hogy egyszer jött egy férfi Amerikából, aki könyörgött neki, hogy lépjen fel New Yorkban, mert hallotta a dalt és szenzációsnak tartja Isabelt. Természetesen nemet mondott a felkérésre. Hívták Panamába, Kolumbiába, sőt még Chilébe is, de ő soha nem hagyta el Havannát. Szerette a sikerét és otthon mindene megvolt. Attól félt, ha idegen helyen kell énekelnie, nem fogják úgy ünnepelni, mint Havannában és azt nem tudta volna elviselni.
Mikor hatvanéves lett a világ megváltozott. Az emberek, a politika, az időjárás, de még a kutyák éjszakai vonítása is másmilyen volt, mint azelőtt. Érezte a csontjaiban, de nem tudta mit jelent. Akkortájt még hetente volt koncertje különböző fesztiválokon, klubokban és mindenféle rendezvényeken. Gondosan kitanulta az évek hosszú sora alatt hogyan lehet az arcbőrt művészien kikészíteni, megfiatalítani mindenféle kencékkel és csodaszerekkel. Egy idő után már csak sötétedéskor állt színpadra és azt is kifigyelte, hogy a világításban hová kell állnia, hogy az a legkedvezőbben hasson. Mindent megtett a szépsége látszatának megőrzéséért. Az volt a rögeszméje, hogy csak a szép nők érvényesülhetnek. Valójában akkor már nagyon régóta csak a hangjáért imádták és mindenki pontosan tisztában volt vele, milyen öreg is az énekesnő. De a változás, sok új dolog közt az hozta el Isabelnek, hogy alig öt év alatt nyomtalanul eltűnt a nyilvánosságról. Egyre kevésbé keresték, a rádióban már nem játszották a dalait és az utcán is csak egy volt a sok aszott öregasszony közül.
A lemez lejárt. Kikapcsolta a magnót és mindent gondosan visszatett a helyére. Újra az újság fölé hajolt, de felmérgesítette, hogy jóformán csak fiatal hírességekről van benne szó, emberekről, akiket nem ismert, emberekről, akiket nem tisztelt, csupa olyan dolog, ami az ő szemében annyit sem ért, mint a kavics, amit a tengerbe szokott dobni az ember. Összegyűrte az újságot és kidobta a szemétbe. Szeretett volna kimenni a tengerpartra sétálni, de olyan régen nem ment sehová, hogy inkább lepihent a függőágyába.
Arra ébredt, hogy a délutáni nap tűz be az ablakon, és csörög a telefon. Nagyon meglepődött, mivel évek óta nem hívta senki. Elfogta az izgalom, hogy valami fontos és jó dolog lehet. Felvette a telefont. Egy férfi volt, aki úgy mutatkozott be, mint egy réges-régi barátjának a fia, aki nagy tisztelője Isabel Carrera de los Angelesnek. Az énekesnő csodálkozott, de megkérte a férfit, hogy folytassa. Az belekezdett mesélni egy történetet egy amerikai gazdag férfiról, akinek az a szándéka, hogy valaha volt nagy Kubai énekeseket hozzon össze olyanokat, akiket mára már elfelejtettek. Azt mondta szeretnék, ha Isabel felénekelne nekik egy albumot. Az asszony sokszor elképzelte már ezt, vagy egy ehhez valamiképpen hasonló jelenetet, de most mégis váratlanul ütötte szíven a hír. Némán gondolkozott néhány percig, majd megkérdezte a férfit, hogy mikor kellene mennie meghallgatásra. Miután az közölte vele, hogy nincs szükség ilyesmire, amennyiben vállalja az éneklést, úgy stúdióba kell menniük és világkörüli fellépések következnek majd. Isabel újból megrágta a hallottakat, de a következő kérdése az volt, hogy mikor kezdenek. A férfi azt mondta, hogy három nap múlva egy autó fog menni érte. Letették a kagylót.
Az énekesnő hirtelen olyan örömöt érzett szétáradni a testében, hogy már attól tartott menten meghal boldogságában. Ekkor hasított belé az attól való félelem, hogy valóban meghal. Idős volt már és az éneklés, meg a fellépések nem öregasszonyoknak való dolgok. Leült, meggyújtott egy szivart, majd míg a füstöt eregette, végiggondolt mindent, ahogyan mindig is, hogy végül pontosa tudta mit kell tennie.
Átöltözött és habozás nélkül kilépett a kapun. A Mi Asszonyunk templomba ment és megkereste Miguel atyát. Miguel atya egy ötvenes éveiben járó, kövér, kényelmes pap volt, akiről mindenki tudta, hogy vizet prédikál és bort iszik. Minden szombat estét a város legrégebbi bordélyában töltötte, mindig ugyanazzal a nővel és úgy, hogy sosem fizetett érte. Ennek ellenére az emberek szerették és bíztak benne. Isabel a papot a sekrestyében találta, majd köszönés és minden bevezető nélkül rögtön a tárgyra tért. Hogyan tudom vacsorára hívni a halált? kérdezte. A pap összeráncolta a homlokát, de mivel látta, hogy az asszony komolyan beszél ezért elmondta neki a halál megidézésének módját. Egy kakast kell levágnia annak a személynek, aki beszélni akar a halálla, majd a fejét az ajtaja fölé kell szögelni úgy, hogy a kakas nyitott szeme délre nézzen. Isabel megköszönte, sarkon fordult és elment a piacra. Kiválasztotta a legszebb és legnagyobb kakast, amit csak lehetett kapni, majd otthon levágta és a fejét kiszögelte az ajtaja fölé úgy, hogy a nyitott szeme délre nézett. A többi részéből pedig levest főzött, úgy ahogy kislánykorában a nagyanyjától tanulta és azt a levest, amit az esküvője napán kívánt enni.
Hétóra felé járhatott, amikor kopogtattak az ajtón. Az énekesnő kinyitotta és egy üveges tekintetű, vak, nálánál öregebb cigányasszony ált vele szemben rongyos ruhában. Tudta, hogy ő a halál, így beengedte. Asztalhoz ültette és rummal kínálta. A halál elfogadta. Isabel koccintásra nyújtotta a poharat, de megtorpant, elvégre mire koccintson a halállal. Az viszont határozottan összeütötte a két poharat és az énekesnőre emelte poharát, jelezve, hogy az életre! Kiitták az italt és a halál összekulcsolt kézzel meredt az asszonyra, várván a mondandóját. Isabel sóhajtott egyet, majd elmondta, hogy szeretne még legalább három évet élni. Elmondta a férfi telefonhívását, elmondta a felvételt, a koncerteket és azt, hogy utoljára ezt kéri az életben. Azt, hogy megélhesse a sikerét újra, hogy eljuthasson azokba az országokba, azokra a színpadokra ahová mindig is félt elmenni. Több kívánsága nincs, csak ez az egy. Az idő. A halál nem szólt, nem mozdult, csak ült rezzenéstelenül talán egy teljes órán át. Az énekesnő nem mert többet mondani semmit, sem megmozdulni, sem semmit, csak várt. Aztán a halál megkérdezte, hogy hol az a leves, amit a kakas többi részéből főzött. Isabel azonnal megterített. A halál szedett, az énekesnő is és csendben addig ettek, amíg semmi nem maradt a levesből, és a kakasból is csak a csontok. Ekkor a halál fölállt és azt mondta: megkapod amit kértél, de három évig, minden hónapban ugyanezen a napon eljövök és meg kell etetned ezzel a levessel. Azután velem kell jönnöd.
Isabel még aznap este leült a zongorához, amit lassan húsz éve nem használt, hogy a lassú, szerelmes szám dallamára írjon egy lassú imát, amiben megköszöni a halálnak a három utolsó évét. Később a világ körüli utazása során ez volt az a dal, amivel minden este megnyitotta a műsorát. Bárhol volt, bárkik előtt, de minden este fellépett, ha csak az utcán, vagy a reptéren, vagy a szállodában is de, ezt a dalt minden este elénekelte addig a napig, amíg meg nem halt, örömmel a szívében, mert tudta, hogy többé nem magányos, sőt, soha nem is volt, mivel a zene mindig vele volt. Attól a naptól fogva soha többé nem nézett a tükörbe, nem érdekelte a külseje, nem fogadott el egyetlen ajándékot sem. Viszont mindig énekelgette: gracias, gracias, gracias…

na ott buktam a “a titanik kisüllyedt alólam” cé memoáromat, hogy a gyakorlati kiképzést, miszerint deres hát, jégvirágos tekintet és vacogó fogzománc az apám beszüntette azzal, hogy megszerelte a meleg víz előállítására használatos nagy fehér baszást a falon. és mielőtt úgy tűnne, hogy én ezt nem értékelem, jelezném, hogy 40percig sugároztam a habteftemre a forróvizet. nacsá!

na tegnap elküldtem az ímélt. olyan izgalmas amúgy. annyira kurvára beleéltem magam, hogy majd két hónapig kint leszek spanyolországban. spanyol levegő, peregrinok, spanyol duma, pueblo dohány, szánsájn, meg minden. annyira elképzeltem, hogy majd ott leszek, és masszírozom a kis peregrinok talpát, meg elmagyarázom, hogy merre kell menni, meg húzom  a lepedőket, reggel főzöm nekik a kávét, söprögetek, meg mosogatok, meg nyírom a füvet, meg metszem a bokrokat (azt nem nyárom kell csinálni, hanem tavasszal) meg ha valaki szerez getszi virágokat akkor azokkal is csinálok valamit, hogy lehessen őket nézni az embereknek (nők). meg jól festjük majd a falakat, meg igazgatom a cserepeket a tetőn, meg azt is kitaláltam, hogy csinálok a zudvarra (ha van és lehet) egy olyan kő nyársaló faszságot. ások egy kissebb gödröt, telenyomom kővel, aztán keverek betont és elkezdem, mint a zserbót, egykő, egybeton, egykő, egybeton, meg lesz neki kihagyva egy kis lyuk ahol a hamut ki lehet szedni, meg egy rács, amin lepereg a szar, meg egy pereme is lesz, meg egy nagyobb rács, hogy a vállakozó kedvő, vidám peregrinók (általában busszal, vagy taxival teszik meg a 800 km-t, vagy hátizsák nélkül, mert azt valami kocsi viszi, vagy csak simán könyvet akarnak írni az egészről, hogy milyen kurvamegerőltető, és akkor ezért csak lődörögnek) szal, hogy ezek, ha karnak tudjanak grillhezni. meg keresek fatuskókat és faragok belőlük ilyen szarságot amire rá lehet ülni, meg csinálunk plédeket, hogy télen (ha nyitva van) akkor ne fázzaak nagyon a nyominger peregrinok, akik nyári hálózsákkal vágnak neki a minusznak. meg vasárnap csinálnék valami egyszerü kis nyalánkságot, kekszgolyót, vagy almásbögréset, vagy mittomén. meg majd jól írnék ímélt a spanyolkáknak és eljönnének meglátogatni, és újra szerelmetes lennék a mély, karcos hangjukba és beszélgetnénk, egy méregerős kávé mellett, meg a talpas puebloval és olyan jó lenne. ha meg jönnének magyarok, akkor este egy pohár borral ülnénk a nagy asztal körül mindenki magyarok és dekadensen beszélgetnénk arról, hogy mekkora találmány ez a camino, mert hogy a világ legjobb dolgának tartom. dejólenne.

megnéztem a kurva benjamin buttont. vagy négymillió órán keresztül megy a truman só visszafelé. mondom ilyen nincs. ezt moziban embertelen kínzás leadni. bár ott lehet, hogy csak valami másfél órás vágott verziót adnak le, de ez nekem nagyon odabaszott. ilyen hosszú film, talán csak a gyűrűk ura volt/van, de az három részes. jameg a kersztapa, de az meg kult film. ez amúgy egyszer megnézhető.

felvettem tegnap a szaros tárgyaimat. a picsogásnak (többiek) köszönhetően úgy néz ki, hogy senkit nem túrtam ki a helyéről. (francba.) meg tökre meglepődtem azon, hogy kurva kehes vagyok és a görcsösújjú, csoszogós, csuklyás, rozsdáskaszás halált hívogató köhögésem hallatán judut közölte, hogy azt ki kell köpni. mindezt olyan természetesen, hogy padlót fogtam. egy nő. egy nő kibaszott természetességgel szólít fel valami olyanra, amitől hajdobálgatva kellene sipítoznia, hogy nadekérem! és nem. azért vannak még meglepetések.

aztán ma megnéztem a spíííííílert, ami a blöffhöz képest így első olvasatra elég gyengusra sikeredett, de azért még így is több nyomós okom is van újramegnézni.

és. Dios lo sabe por qué, pero me gusta mucho más la música de 30y. feszt ezt hallgatom és tök fura… meg az is van, hogy ma elgondolkoztam azon, hogy nem vagyok se szomorú, se deBressziós. pedig minden bizonnyal lehetnék. de nem akarok. (kijértijezt) meg azon is elkezdtem ma agyalni kemény 20percet, hogy mien szar, hogy egyedül vagyok. aztán férfiasan megoldottam a kérdést. egyébként meg dögrovás és unalom a köbön. homlokcsók.