szerdán vége az iskolának (kezdőnémetcsoportbzmg, ich bin kurvamérges, nodehagyjuk) felmegyek a koliba. sütünk muffint, finom a tészta, óje,  megsül, még mindig fent vagyok, nem jössz el bulizni este?, nem,nem. de mér? gyere már el!, na jó. készülődés, piavásárlás, cigizés, kávézás, születésnaposköszöntés, tintázás. aztán úgy merő heccből, mert mindig, mindenki a szobákban cigizik, ami tilos, pedig van tűzjelző, de akkor is, ráfújom a füstöt a cuccosra. röhögünk, vagány. fél perc múlva szirénázik minden. vér megfagy, j elindul a portásnak beadni, a jójócigiztünk, de nemelehetnee, hogy a kukorica megégett a mikróban. 20perc ordítás után lehetett. félóra bocsánatkérés és idegesítő deénnemakartam szövegek után túltettem magam a szitun. aztán, megyünk le, hogy akkor roki, becsukom az ajtót, a kezemben meg ott a kilincs. szégyenteljes elsüllyedés part 2. j röhög a kíntól. végül lejutunk a rokiba. retró est. jót szórakozunk. nagyjából a botrányok most inkább a felszín alatt mentek. piáltunk denszeltünk, jó volt. összespanoltam egy gyerekkel, aki sodorta a cigit, ofkorsz pofátlanul kértem, hogy had sodorjakmáénisegytalpast, másnap kiderült, hogy vele nagyon nem kellett volna haverkodni, de már mindegy. ment spanyol szám is, a szülinapossal előadtunk egy sztem olyan danza-t, hogy wáow, de később megbeszéltük, hogy ez csak danza, és nem több. szeretem az olyan nőket akik ezt töklazán felfogják. pont. felcsempésztek a koliba a szigorbácsi orra előtt,  alig aludtunk, reggel a mikrót is elbasztam, és hazajöttem.

reggel, hajnali nyolckor tekerek a vonathoz és megláttam jobbra, az elmúlt két nap második legjob fotó témáját. a mező semmi közepén egy fekete esernyő. valami teraszról fújhatta le a szél vagy ilyesmi. eszméletlen volt, ahogy a zöldes fekete semmi közepén, oldalról megvilágítva ott nyomta az az esernyő. mögötte száraz fák, meg bokrok, annyira passzolt, hogy hihetetlen. csak ugye egy lusta állat vagyok, megállni, átmászni a másik oldalra és a telefonommal ellőni pár képet. ami lényegében egy nagy fos lenne, mert hát hiába a 3 megapixel, meg a sok-sok beállítás meg minden, ez akkor is csak egy telefon és pont.
a másik, amire azt mondtam, hogy és akkor itt most álljunk esetleg meg, az az volt, hogy tegnap úgy fél öt felé amikor még világos van, de meglehetősen borult volt a történet, akkor az egyetemi megállóban a buszról nézek kifelé és ott egy mondjuknyirfa. (fehér volt a kérge, lehet nem nyír. leszarom.) és az ég mögötte olyan hihetetlen dinamikával volt beborúlva, hogy néhol sötét felhők, néhol meg egész világosak, az ágai egy csomó helyen nem látszottak, csak kontúrnak, mert olyan erős volt a fehérség mögötte. fantasztikus volt. minden körülmények között szeretem az ilyet, amikor a természet valahogy áraszt magából valami erőt, valami dinamikát, valami olyan életízűséget amit nem tudok megfogalmazni, csak kurvajó átélni.

és az ópium. ismerjük a filmet, szeretjük a filmet, meg minden. történt akkor, hogy várt a srác a buszra az állomáson és rendes vérszívó pokolfajzathoz híven, háttal állt a felkelő napnak. átbámult a vizen és egy óriásplakát előtt meglesett egy feltételezhetően csövest aki erőteljesen kaparta a papirost ama helyéről. tétován, innen-onnan, vakarózva, gondolkodva, meg-megállt, de valamit folyamatában művelt. kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy nem kapargatja azt a nyamvadt plakátot, hanem ír rá. a fehér részére. tollal, vagy ceruzával, de semmi olyannal ami mondjuk száz méterről jobban kivehető lenne, mint egy gombostű. fingom sincs hogy mi a frászt írt, de a kényszeressége, a zavarodottsága az kézzel fogható volt. tetszett amúgy a dolog. senki, jelzem senki nem vette észre, hogy mi történik, a kocsik amik alhajtottak melette azok se vették észre, hogy valami nemoké, de nekem a távolból ez megint csak olyan abszurd volt, hogy egy gyakorló örültet látok, hogy már konkrétan oda akartam menni, hogy még valóságosabb legyen. csak jött a busz.