negyedik napja arra várok, hogy hívjon egy fazon, hogy végre mehessünk vezetni. (rutin) mert pénteken meglett a kreszvizsgám. applause pleas. thx. a lényeg, hogy én nem tudok felhívni senkit, mert nem tudok telszámokat és elméletileg két faszi fog majd köztem választani és ezért fognak majd ők hívni engem.  ez több szempontból is érdekes, de most ez leszarom. jójezígy, csak végre hívjon már valameik gyökér gyíkarcú. eközben megtanultam apámmal elindulni faszányosan, szépen lágyan, nem rángatva meg minden, tolattunk, y-ban megfordulás, mennyé60al, mostfékezzéhirtelen, meg ilyenek. a gond csak az, hogy nekünk egy 2éves repülőgépanyahajó méretű atommegkímélt kocsink van, amin meg meg fogok tanulni vezetni (ezt már mondjuk lassan le is késtük) az meg egy közepes, gondolom lestrapált cucc. ami nem baj, csak mégis.

de legjobban az bassza fel a búrám, hogy mellesleg volna dolgom, meg minden, de egyszerűen a faszomra kell kötni a telefont, mert háhta majd hív. DE NEM HÍV!!! bzmg. tudom, hogy azért van a kurva mobilja az emberek, hogy nála legyen, de rohadjak el, ha hordom ki a kertbe kapáláshoz, meg ilyenek. mi a fasznak? úgyse hív senki. ha meg mégis, akkor úgyis látom és visszahívom. de itt most ezt nem lehet csinálni, mert most fel kell venni és azonnal kell vele beszélni, mert, mert, mert…. mert és kész na.

reggel felhívtam az atutósiskolát, hogy mégis mi a faszom van már, erre hallottam ahogy a szemöldökök a plafont nyaldosták, hogy “mé, hát nem hívtakmég? na akkor azonnal intézkedek.” én meg azonnal annyira vagyok biztos abban, hogy nem fognak ma se hívni, mint amikor a macsekék ígérték, hogy holnap jönnek pestről és kurvára nyilvánvaló volt, hogy 2 hétig még nem látjuk őket. és dettó így volt.

türelem, mi? nyasgem oktatás.

tegnap ahogy kijöttem a kreszről elkapott a camino feeling. olyan kellemesen hűvös 20fok volt, vagy hasonló, fújt a szél, a nap lefelé járt, el bicho pedig nyomta a spanyol zenét, meg a gitár, meg a castañeta, meg minden és amikor az aluljáróban megéreztem a friss kenyér illatát, akkor tünt el minden végérvényesen. eltüntek az emberek, eltüntek a zajok, eltünt az ismert város, eltünt a múlt, meg a jövő is és csak a jelen volt. a múltból csak caminos emlékképek maradtak. és ahogy sétáltam a főútcán olyan volt, mint bármely más európai város. ismeretlen és nyugodt és izgalmas és kívülálló voltam. szerintem tök hülyének néztek, de annyira nem érdekelt semmi. csak bevillantak az olyanok, mint velencében keresni egy fagyist, nizzában a hatalmas, koromfekete négerek, akik a franciát keverték a saját törzsi nyelvükkel, toulouseban a turisták akik le akarták szedni a táskámra aggatott cuccaimat, milanoban az a hatalmas pályaudvar, és spanyolország. pont egy éve sétáltam. juliusban. elsején kezdtem, 27én értem be santiagoba. hihetetlen. olyan dolgok eszembe jutottak, hogy kész. annyira jól éreztem magam, hogy kedvem lett volna teli torokból énekelni, táncolni, meg tapsolni ahogy a spanyol dalokhoz szokás. ezt vianában belőttem, amikor egy kis téren hallgattam egy bárból kiszűrődő rádiót és leadtak egy olyan számot, amit nagyon szerettem, még itthonról. az emberek nem zavartatták magukat. nem röhögtek ki, vagy néztek furcsán, mert náluk egyrész a peregrino az peregrino és többé-kevésbé nekik szabad sok mindent, másrészt meg en españa minden nap fiesta, mindig minden buli és szórakozás. meg még rengeteg dolog amikről itt írhatnék oldalakat, de az nem lenne ugyanaz, mert ez nem lehet elmondani, vagyis el lehet, de ezt csak az érti aki volt ilyesmi helyen, ilyesmi helyzetben.

és a poén az egészre, hogy mikor száltam le a vonatról itthon, egy lengyel, vagy szlovák vagy ilyesmi nő, meg egy férfi kérdezték térképen, hogy ez az-e amit mutatnak. mondtam, hogy igen. leszáltak biciklivel, hogy akkor ők mennek. de nem tudtak merre indulni, megmutattam, hogy ahova menni akarnak arra merre kell menni, meg szóltam, hogy azon az úton nem lehet biciklivel nyomulni, de olyanok voltak mint én a caminon: nemszámít.  akkora jelenet volt és hogy pont tegnap, pont velem és pont ott ahol lakok. turistás kirándulós biciklis izé. mondomkész.