valameik nap a vonaton eszembe jutott a férfi. azóta jár a fejemben.

a russel sqare-en a metrónál őnála vettem a jegyeket reggelente. furcsamód mindig hozzá kerültem a közös sorból, a bal szélső ablakhoz. a férfi mindig ült, de tisztán kivehető volt, hogy legalább két méter magas. vékony, szikár ember, az a fajta akiről első ránézésre megállapítható, hogy a bőre és a minimálisan szükséges húsa szorosan van ráfonnyadva a csontjaira. negyven-negyvenöt lehetett. őszbeboruló rövid haja volt és a homlokán az a jellegzetes két oldalt benyúló kopaszodós féle. fakó kékesszürke szeme volt, vékony szája, éles orra és a szeme alatt az a csont amit nem tudok nevén nevezni, de mindenki tudja mire gondolok, szal az a csont egy kicsit kiugrott. a sztenderd 80as évekbeli bé kategóriás ufós filmekben ő az égi meszelő. szigorú tekintettel intett oda magához, olyan kimérten, hogy csak a legszükségesebb mozdulatokat tegye meg és azokat is előírásosan. humanoid robot. komótosan eldadogtam neki amit szerettem volna, ő várt egy szusszanásnyit, nyilván az illem, majd mondta, az árat. eredetileg is tudtam, hogy 5.60, elő is volt készítve a pénz, a számokkal is tisztában vagyok, de ha hirtelen vágják hozzám, akkor néha megbotlok a betűkben, míg sikerül elég messziről néznem és kiélesedik a kép. tehát néztem egy picit magam elé. semmi nem látszott rajta, nyugodtan elismételte az összeget. a köztünk lévő üveg ablak aljában lévő mélyedésbe csúsztattam a 20fontost, ő óvatosa elhúzta az angolokra annyira nem jellemzően, csak úgy hanyagul odadobott igénytelen plexit darabot, ami a mélyedés felé eső oldalán volt takarásnak. a huzat felkapta a húszast, de valahol a vállamnál utolértem. ezúttal fogtam a mélyedésben a pénzt, míg érte nem nyúl. óvatosan, vigyázva, hogy hozzám ne érjen, megfogta a pénzt, kivette, beletette a jegyet és a visszajárót úgy, hogy a fém nehezék legyen a papíron. felvette a kiinduló helyzetet és élettelenül várta, hogy végezzek, elteljen az illem szerinti szünet és újra szólítsa a következőt.

a férfinek egy festett vörös hajú felesége van. harminchét éves. a nő alacsonyabb nála, teltebb, különösen a fenekére, de azért nem kövér. barna apró szeme van, ami mindig pajkosan csillog úgy, hogy a száján levő apró mosolygással tökéletesen összhangban van. egy hagyományos angol lakásban laknak, kétemeletes, téglaépítésű sorház. az övék balról a harmadik. zöld ajtaja van, az ablakkeretek fehérek. három gyerekük van, két fiú és a legkisebb egy kislány. öt-hat éves lehet, szőkés haja van és szemüveges. csendes, de sokkal okosabb, mint amilyennek látszik. a középső fiú nyolc-kilenc lehet. barnás rövid haja van, pufók arca, lusta kölyök. nincs túlságosan oda szinte semmiért. tévézik. ez az összes szórakozása. mellesleg elég butácska. a legidősebb pontosan tizenegy éves. március tizedikén lesz  tizenkettő. hosszú világosbarna haja van, magas, vékony, de egyáltalán nem olyan szikár, mint az apja. szeret focizni, minden délután edzésre jár. a tanára szerint meglehetősen tehetséges a gyerek. tanulni ugyan ő sem szeret, de a közepes szintet mindig eléri.

a lakásuk nem túl nagy, mint ahogy az átlag angol lakások legtöbbje, konyha, nappali, fürdő, három szoba, egy a szülőké, egy a fiúké, egy pedig a kislányé. de lizzy, a kislány, nem hajlandó egyedül elaludni, csak a testvéreivel. a szoba ahhoz kicsi, hogy három ágy és három asztal elférjen benne, ezért kénytelenek voltak venni egy három emeletes ágyat. a legalsót szánták lizzynek, de ő határozottan, amennyire egy öt éves kislány csak határozott lehet kijelentette, hogy márpedig a legfelső ágyon fog aludni. punktum. így jason a legidősebb bátyja minden este felteszi a legfelső ágyra és minden reggel le is veszi onnan. így adam, a kisebbik fiú alszik a legalsó ágyon. ennyivel is kevesebbet kell mozognia.

jodie vidám természetű asszony, szeret viccelődni a férjével. még a házasságuk előtt kénytelen volt belátni azonban, hogy a férfinek egyáltalán nincs humorérzéke, nem mosolyog, nem válaszol a poénokra és tényleg semmi, de semmi nincs ami a higgadt modorából ki tudná mozdítani. jodie ezt elfogadta és megbékélt vele, majd hozzá ment a férfihoz és azutánis éveken keresztül viccelődött minden áldott nap folyton folyvást. ha menstruált, akkor csak három poénja volt, az összes többi élc volt. de a férfi ezekre sem reagált, úgyhogy lényegében mindegy is volt. azt hihetnénk, hogy ez milyen egy elviselhetetlen házasság lehet. nem. tökéletesen kiegészítik egymást. a nő folyamatosan kuplerályt hagy maga után, mindig mindent máshova tesz le és szinte azonnal elfelejti, hogy mit hova. tollakat ötöt, papír zsebkendőt tízet, étkészletet pedig hármat rejt el minden áldott nap önkéntelenül. a telefonját egy nap átlagosan hétszer hagyja el. ilyenkor kétségbeesetten sóhajtozik, hogy mégis mit évő legyen az ember ilyen helyzetben. a férfi soha nem esik ilyesfajta érzelmi szélsőségekbe. előveszi a telefonját a nadrágja bal zsebéből amibe kijelzővel és gombsorral kifelé és maga a telefon fejjel lefelé van eltéve, hogy amikor kiveszi, pontosan jól álljon a kézben és ne kelljen forgatni igazgatni. felhívja a feleségét, és a hang alapján megtalálják a telefont a hűtőben, a kávés dobozban, a szemetesben, vagy épp lizzy párnahuzatjában. ha a férfi dolgozik, rendszeres időközönként felhívja a feleségét aki általában nem veszi fel, mivel épp keresi a telefont. ha megtalálja visszahívja a férfit és mindig kivétel nélkül hálálkodik neki és elmondja, hogy pontosan a telefonját kereste és micsoda szerencsés véletlen, hogy a férfi pont kereste.

a lakásban a férfi mindent ugyanoda rak le, oda ahol annak a helye van. az, hogy az a valami aminek éppen pont ott van a helye amiről most mondjuk szó esik, ott is legyen a helyén az éppenséggel nem valószínű. ha azt a valamit véletlenségből csak a férfi használja és senki más, akkor is igen kicsi a valószínűsége, hogy jodie véletlenül meg nem fogta és el nem tette valahova máshova úgy, hogy közben észre sem vette amit csinált. szerencsére a férfinak jó szeme van és mindig mindent észre vesz és ha valamit látott valahol, akkor tudja, hogy legközelebb azt majd ott kell keresnie, viszont le már a helyére fogja tenni. szinte mindenben ilyen kimért és merev. minden reggel ugyanakkor ébred, minden este ugyanakkor fekszik le, mindig ugyanazt a teát issza és mindig ugyanabban az időpontokban. ha hasonlattal kellene jellemezni azt mondhatnánk, olyan mint az angliai időjárás. jodie ezzel szemben a világ összes többi időjárása, egyszerre. egyetlen állandó dolog van az ő életében ami mindig biztos. minden április második hétvégéjét ugyanannak a francia kisvárosnak, ugyanannak a kis panziónak ugyanazon szobájában töltik a férjével amióta csak ismerik egymást. ennek már lassan húsz éve. de ez a kis hagyomány örök és állandó.

“egy blog attól blog, hogy írnak bele.” _{valami-híres-ember (én)}

tehát ezek után biztosra mentünk és a duty free-ben vettünk egy literes jägert lényegében rohadt ólcsón, gyakorlatilag 20 euróért.
a stansted-en jött az első sokk. a transzfer sorban állva, hogy nem fogunk felférni a buszra és akkor milesz. felfértünk. felfértünk, de éjfélre érünk a victoriára és a metró csak éjfélig jár és nem tudjuk hova kell menni és akkor milesz. fél 12re értünk a victoriára, a metró állomáson a jegy automatánál viszont ott álltunk papírpénzzel, hogy még mindig nem tudjuk mit akarunk. erre odajött egy kedves színes bőrű (éjfekete) úr, aki segített a géppel és kihozta jegyárnak az éves költségvetését a magyar államnak. de don’t worry, nekem pont van négy jegyem és odaadom szinte ingyen. odaadta, de nem ingyen, de már mindegy is volt, csak legyünk valahol.

másnap nézelődtünk a városban, a free walking tour-ról pont lekéstünk, de nem is volt nagy gond, mert lényegében ugyanazt végigjártuk csak magunk. st james park, buckingham palace, trafalgar sqare, big ben, westminster, london eye, osford street,  piccadilly circus, tower, tower bridge, szal pazar volt. kajálni kimentünk a camden town-ba, ami lényegében a józsefvárosi piac, csak mondjuk sokkal, sokkal, sokkalsokkal nagyobb és kulturáltabb.

londonban van pár dolog ami elég brittes, legalábbis nekem az volt. ilyenek a font, ami szörnyű aprópénz, mert teljesen logikátlanok a méretek és formák szerint, a fontra nincs ráírva számmal az értéke, csak betűvel, az is aprón, a pennyre rá van írva, de nagyon apró számokkal. más a dugójuk. másik irányban közlekednek, akkora sávokon ami itthon jóérzéssel biciklisávnak sem nevezhető nagyon, viszont mindent kiírnak, hogy meik irányba kell nézni, hogy meik tábla mit jelent (csúcsára állított piros szegélyű háromszögbe, hogy give way). a mozgólépcsőn jobb oldalra állnak, hogy aki siet balról előzhessen. és ami most a leglényegesebb, hogy nem érnek egymáshoz, sem lökdösődni, sem kapaszkodni, sem semmilyen módon nem érnek egymáshoz mert azt nem lehet, egyszerűen nem lehet. tehát mindenki képzelje el, hogy végigsétál a józsefvárosi piacon úgy, hogy a kis teste és az aurás környezete beleértve a pénztárcáját érintetlen marad, aki fél méterre mégis megközelíti az hangos sorry-val kitér. na ha már ezt tudjuk akkor azt is elmondanám, hogy a nagy bámészkodásban és olcsóságban és mindenben frontálisan, de nagyon durván fellöktem nekimentem egy boxvilágbajnok kategóriájú csávónak. tízméteres körzetben mindenki abbahagyott mindent és feszülten figyelt, hogy mi fog történni.
ddc: sorry, sorry, tényleg, nagyon sorry
boxvilágbajnok: jó, jó, én is magyar vagyok.

aznap este a hostel clubszobájában ültünk és szopogattuk a jägert az elképzelhető összes szórakoztató formában, tehát a solo fantázianevű kártyajátékot megreformáltuk, egy kicsit iszik, te mondod meg, hogy ki iszik, mindenki iszik és hasonló lapokkal.  órákon keresztül ittunk így, aztán kimentem cigizni a többiek felmentek átöltözni és mire felértem a pia eltűnt (másnap visszaadták), mivel a hostelben nem lehet alkohol az embereknél. itt két fontos dolog van. az egyik, hogy a hostel, meg lényegében londonban majdnem minden jobban be van kamerázva, mint a big brother ház, és mondom órákon keresztül folyt a szesz. a másik az alkohol. este 11 után nem lehet alkoholt kapni a boltokban, a bárok, pubok, minden bezár hajnal kettőkor, nem lehet nyilvános helyen inni, mert megbüntetnek, jut eszembe camden townban az unokaöcsém a rendőrök szeme láttára ejtett el egy doboz sört amit ki akart bontani, ami így lényegben sikerült is, biztos-ami-biztos észrevegyenek, és nem szóltak, pedig ott se lehet.

másnap volt még british museum, meg double decker, és coctail night, a diplomata negyedben egy sörre beugrottunk egy pubba, ahol az ultragazdag csáveszek rajtunk élvezkedtek, mutogatták a nekünksoselesz sok-sok-milliós verdáikat, de mi fapofával tűrtük.

hazafelé semmi érdekes nem történt.

_{please mind the gap between the train and the platform.}

na itt igazából semmi érdekes nem volt nagyon.
az egyetlen hátránya a nagyon fapados repülésnek (5 eurós jegy) hogy általában a célvárostól legnagyobb távolságra levő olyan reptérre érkezik a gép ami még a célvároshoz valamennyire kötődik. (mondjuk ugyanazon országban van, vagy kontinensen, szigeten, ilyenek..) ez azt jelenti, hogy számomra méregdrágán buszoztunk be 120 km-t kb düsseldorfba a reptérről. a város amúgy helyes kis német város, bár ez az első német városom, azért valahogy az ember érzi ösztönből, hogy az ilyen helyes kis német városok azok helyes kis német városok na. valami eszméletlen nagy buli volt, mindenki jelmezben, ilyen  történelmi napóleonok, meg tábornokok, meg katonák, meg rengeteg fúvószenekar, meg ilyenek. lovon persze, egy ízben 2 órán keresztül arra vártunk, hogy elinduljanak végre, mert ott álltak egy útkereszteződésben a lovon és volt akinek ez merőben új látvány volt és két órán keresztül nem tudott a látvánnyal betelni, megjegyzem nekem már majd szétszakadt a lábam, kurvára untam és a lehető leginkább hányingerem volt a habzószájú lovaktól, meg a lószagtól, meg attól, hogy a 5-6 éves kislányok szintén jelmezbe felöltözve amíg arra vártak, hogy tényleg sorra kerüljenek a lószarban ugráltak vigyorogva.
a német tradicionális kocsmában a berendezés ott volt a toppon és kb ezzel ki is fújt. sör néven kaptunk lényegében másféldeci sört. ja és a sramli vagy mi a faszom. az mindenhonnan folyt. és nem másféldecis adagokban.

az úgy volt, hogy… az első öt eurónk pozsonyból indult konkrétan düsseldorfba. tehát vonat. euro city, nemzetközi forgalomban minden pótszarság nélkül használható, first class, én, egy talált the economist, és másik négy passanger a teljes kocsiban. többmintpazarkényelem.
pozsony (valamiért, nem tom mért, úgy mondom hogy bratyislava, az erret spanyolosan pörgetve) szal nem túl nagy szám legalábbis nekem nem. a belvárosa, vagy óvárosa vagy akármije elég szép, de nagyjából ennyi. plusz a rosszalló tekintetű szlovákok, néhány kedves mosolyú magyar, egy óra alatt illeszkedtem bele az utcaképbe annyira, hogy megmertek állítani megkérdezni, hogy mi merre van, illetőleg a pénzkunyerálás. az mondjuk mindig megy. pont.
este 2 órán keresztül, ja hogy péntek este két órán keresztül próbáltunk keresni egy kellemes beülős pubot, amit persze nem találtunk, mert vagy full volt, vagy nem volt.
a reptér (az első reptér, a leges legelső reptér) baromi hangulatos, utólag baromi apró, de nagyon hangulatos kis reptér. a check is nagyon izgalmas volt. legalábbis az első. engem sajna nem motoztak meg, meg semmi gond nem volt, pedig valami kis izgalmat vihettünk volna a dologba. na már mindegy.
a repülés amúgy annyira nem nagy szám, én valami izgalmasabbat vártam, de azért jó, hogy már ezen is túl vagyok. a landolás a legfaszább dolog, amikor halványan odaér a földhöz, és visszapattan egy kicsit és durvábban lekoppan. no nem olyan durván, de azért.

rodeózás. sokszor.
tantárgyfelvétel. nincs grafika cv. vár. mire bzmg, úgyse csinál senki semmit, neked kell majd. vár. semmi. telefonál. hát én ezzel, ne haragudjon kapcsolom a kolléganőt, kolléganő vagyok, de ne haragudjon, kapcsolom a tanár urat, tanár úr vagyok, de ne haragudjon, kapcsolom a kollégát, haló, már megint maga, még mindig kapcsolnám a kolléganőt, kolléganő vagyok, maga már megint, én még mindig nem, és kérem ne hívjon többet, itt nem tudunk semmit, igen ez az a a tanszék, igen tanárúr tárgya, igen én vagyok az adminisztrátor, de maga ki, ja hogy hallgató, hát igen, de nézze, én akkorsem, na fiatalember mostmár aztán elég, hagyjon minket békén, de kérem értse meg hölgyem, hogy nekem fel kell vennem azt a tárgyat MOST CV-sen, nézze, szarok rá, de felne hívjon többet.
to, tessék, csók icamama, az van hogy… , hát kisfiam akkor ezt beszoptad, de neked kell elintézni, jó, de én megyek london, hát akkor kérjél meg valakit, de icamama ezek… tudom kisfiam, de akkor is ez van csak.
és hazaértem és ki volt írva a cv.

aztán pont megírtam nadjanak, hogy meik nap érkezek balzersbe, és akkor mennyire jó lesz, hogy ketten előadjuk majd meg minden, erre kb egy óra múlva véletlen elköltöttem  azt a pénzt, sőt még sok másikat is, amiből mentem volna. erre kétségbeesetten elkezdtem árulni a szerveimet telefonon, amikor egy már majdnem vevő megkérdezte, hogy iszik, mondom alkalmanként, dohányzik, mondom rettentően, és letette. jelenleg vágatlan vagyok. még.

és akkor london. most.