két nőre gondolok. egy szobában vannak és kedvesen, egy lehelletnyi gúnnyal a hangjukban semmitmondó dolgokról beszélgetnek úgy, hogy a mondandójuk végére mindig odateszik, hogy drágám. olyan ez, mint a gagyi katonás filmekben a rádiós beszélgetéseknél a ‘vége’. ettől csak még kevésbé tűnik kedvesnek az igazán semmitmondó csevej.
az egyik nő barna hajú, idétlen konyttyal, egy hosszú rettentően divatjamúlt barna ruhában, apró fehér kis betétekkel, amitöl olyan nevelőnős. fekete bőr csizmát visel, hegyes orrút, apró, tömzsi sarokkal, sok fűzővel, a bokája fölött tíz centivel ér véget.
a másik nő derékigérően szőke, kócos, bogos, tupírozott, tele lakkal, rengetegsok lakkal, szösszel, ruhafoszlányokkal, pókhálódarabokkal, merő egy undormány. elfeküdte, de ő ezt nem tudja. igazán borzalmas piros hatalmas ruha van rajta, alaktalan kövér teste kivehetetlen.
- adél, drágám!
- igen, drágám?
- behozod a teát, drágám?
- hogyne, drágám.
így beszélnek. folyton.
mostmár persze azt is tudjuk, hogy az egyik nő adél. ami igazából teljesen lényegtelen, az is lényegtelen, hogy meik nő az adél, az, meg hogy mi a másik nő, na az aztán tényleg kurva lényegtelen.
két nyomorék fotel van a szobában. azokon ülnek. meg néha nem. van két hímző ráma is, meg három könyv, amit unalmukban már visszafelé is felolvastak egymásnak, persze a drágámot odabaszták mindig. van egy darab lábtámasz középen, olyan zsámoly féle. folyamatosan azon pörlekednek a drágámok közepedte, hogy meikük pihentesse rajta a lábát. aztán annyira belemerülnek az egészbe, hogy elunják, az a szar meg ott marad középen. ilyenkor jön a tea. folyton teát isznak, amit az egyikük kintről hoz be. kintről. a szobán kívül minden kint. minden csak szürke, unalmas, egységes tér, jelentés nélküli, egyszerűen csak kint. a teát valami misztikus kellékes adja a kábult nő kezébe, aki beviszi, és leteszi a tálcát az asztalra. ki soha nem viszik a tálcát, a tálca egy óvatlan pillanatban megszűnik a szobában létezni, márpedig a szobában sok az óvatlan pillanat.
ez a két nő nem eszik, nem alszik, nem szarik, nem hugyozik, csak az idegtépő drágámokat aggatja a sűrű helyzetre.
ottvannak a szobában. mindig. folyamatosan. állandóak. lényegtelenek, semmitmondóak, idegtépően jelentéktelenek és állandóak. ez a két nő.

biztos jelent ez valamit. valakinek. valahol.

meg kéne írnom holnapra még egy utolsó fejezetet ehhez a nyomoréksághoz. a gond csak az, hogy nem akarok ilyen idétlenül fogalmazni, mint mondjuk itt, szal emiatt, meg mert nem használhatok ilyeneket mint szal, meg valszeg, meg ilyenek, teljesen körmönfontan, tudálékosan, hányingerszerűen, kimérten és még inkább idétlenebbül fogalmazok mintha azt írnám, hogy bazmeg ez annyira nyilvánvaló, hogy inkább nem is dumálok róla. ehelyett minden teljesen nyilvánvaló dolgot le kell írni és hivatkozni minden kibaszott egyértelmű képre, és a képekre való hivatkozás (ilyet írok blogba gec, hogy a képekre való hivatkozás, beszarok komolyan) az meg kell hogy előzze a képet, nem lehet utána, mer az milyen, és mér kell kiírni, hogy merT, mér nem lehet azt írni csak hogy mer. merazér. jó.

_{holnap ugye vége az egésznek vessző ugye kérdőjel}

mami azt mondta mindenkinek, hogy dubaiban vagyok, mire a hirtelen sebességgel felszökő szemöldökök elkezdtek sóvárogni, hogy valakinek kurvajólmegy, de aztán persze kibukott, hogy ez igazából csak dublin. dublin, amit ha egy szóval kéne jellemezni akkor azt mondanám, hogy baszakodás.

baszakodás onnantól kezdve, hogy a reptéren a jegyautomata a bocs-mégsem gombra nyomva adott egy napijegyet 22.55kor és a húszasból a 14et annyi apróba adta vissza, hogy el kellett volna döntenem, hogy vagy kidobok valamit a bőröndömből, vagy felhívok valakit nyilvános telefonról a betelgeuse-on. mikor leszálltam a városban, egy faszi azzal kezdte, hogy van-e szándék nálam alkohol, mondtam, hogy nincs, mire ő, hogy akkor menjünk szerezzünk, mire én, hogy tudod, hol ez az utca, mire ő, hogy neked taxi kell boy, mire én, hogy kösz nem, mire a harmadik utca volt jobbra.
a hostel ugyanolyan labirintus volt, mint londonban, igazából biztos voltam benne, hogy ha kijövök a szobából akkor nem fogom megtalálni, végülis megtaláltam, csak nem tudtam bemenni, mert a kártyák olyan kurvajól vannak kitalálva, hogy 20percenként újra kell őket tölteni. aszittem szétbasz az ideg.
viszont akkor baszott szét az ideg teljesen konkrétan amikor az volt három napig, hogy esett az eső, vagyis inkább szakadt, én meg eláztam, ami egyáltalán nem fedi a valóságot, mert valami trükkös fordulattal kéne bevezetnem, hogy mondjuk ha megmártanak az atlanti óceánban egy jó félórás vízalatti sétára akkor is szárazabb lettem volna, mint így, hogy volt esőkabátom, meg egy olyan esernyőm ami a használat első 10percét követően úgy gondolta, hogy a taszítás helyett inkább csak szűri azt a kurva vizet. de amikor már járni nem bírtam olyan nehéz volt rajtam a ruha akkor persze visszamentem a hostelbe és akkor PERSZE elállt az eső és akkor PERSZE kisütött a nap.
a guinness storehouse annak fényében, hogy hősünk meglátogatta amsterdamban a heineken experience-t egy kalap szart nem ért. egy pohár kóstoló volt, a bemutató épület közepén egy hatalmas üvegtoronyszerűséggel, ami egy guinness poharat formázott meg és ez a világ legnagyobb ilyen pohara, hovaszarjak, és a hetedik emeletről szét lehet nézni dublinra, mintha annyira szép lenne, hogy érdemes letekinteni, nem. viszont az egyetlen pluszpoén, amit igazán értékeltem, az az volt, hogy itt érezhetően itt készítették a sört, aminek a szagától ájulásig meg is fájdult a fejem, nem úgy mint amsterdamban, ahol az egész csak egy kirakat volt, mondjuk messzemenően jobb kirakat, de mindegy. az is nagyon tetszett egyébként, hogy volt egy ilyen tábla, hogy a világban milyen érdekes guinness dolgok vannak és a spanyolokhoz oda volt írva, hogy a gyárnak, már a dublini guinness gyárnak van egy hídja, ami híres és a camino hagyományosan onnan indul. ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem könny szökött a szemembe, de ezzel egyidőben bevillant hogy írország egy szigetbzmg, a camino meg egy gyalogtúra, szal a reptérig szépen el lehet gyalogolni. nájsz.
persze összefutottam tvel, aki történetesen dublinban él és nagy osztálytalálkozót csináltunk így ketten, ami a lájtos sörözésből végül abba fulladt, hogy megjelent a nem-is-tudom-hogy-mit-akarunk-mi-egymástól barátnője, bár ez kétértelmű fogalom, és ebben az esetben hálisten, hogy kétértelmű, meg egy brazil, egy lengyel, egy osztrák és még egy brazil csaj, akik hát nem mind, de három pislogott, én meg ittam a jameson-omat, aztán felmentünk az amúgy baromijó élőzenés hely egyel feljebbi részére ahol meg buli volt és én két jameson, két heineken, egy gin és egy jäger három óra alatti elfogyasztása után is alkoholszűznek éreztem magam és ez kurvára nem így volt betervezve. mindegy.
a három napból a második reggelén a mikor-megyek-már-haza kezdetű vallási szöveget nyomorgattam körbe körbe a kis fejemben. ez ugye elmond valamit. végülis a jameson kiállítás kimaradt, meg legközelebb, ha londonban járok, akkor átlépek szigorúan csak egy napra a jameson történetre.
az egészben a legjobb az az volt, amikor sétálgattam a városban és volt egy kerek fél órás nem-esek-most-használd-ki szakasz és egy ilyen piac jellegű történetnél egy ilyen banda kipakolt, kurvamenő cuccokkal, hogy akkor ők zenélnek. három gitár, meg egy dob és azt hittem kész vagyok, ilyen állatjó zenét nem tudom mikor hallottam, csak lestem, egészen addig a fél percig tartott ez amíg a zénekescsávó meg nem próbált énekelni, mert az a bikicsunáj kategória volt, bár ezt akkor ugye még nem tudtuk, hogy mi a bikicsunáj. szürreális volt. mondjuk ezzel együtt is kurvajó.

mondja nekem a továbbküldős szarság amiben egy apuka és egy beteg kisgyerek meg mailszolgáltató és pénz szerepel, a többit nyilván mindeni össze tudja rakni. erre én csak azt mondom, hogy lehet nincs szívem, de eszem az tuti van, ugyanis a wiwen, meg asz összes többi ilyen közösségi szaron semmilyen körülmények között nem tud forgalmat mérni olyan mailszolgáltató mint mondjuk az aol, vagy teszemazt a google, de még ha tudna is, de mondom nem tud, akkor is kétlem, hogy adnának ilyenekért pénzt, mert ennyi erővel bárki bármiért kérhetné, hogy továbbküldözgessék. szal a faszom televan a sok baromarcú hülyével, meg hogy a szegény kislánynak már vagy két éve csak három hónapja van hátra és csak úgy lehet megmenteni, ha 32 forintot adományozva továbbküldöd a szart. beszarok márcsak azonis, hogy hogy jött ki pont 32 forint.