mami azt mondta mindenkinek, hogy dubaiban vagyok, mire a hirtelen sebességgel felszökő szemöldökök elkezdtek sóvárogni, hogy valakinek kurvajólmegy, de aztán persze kibukott, hogy ez igazából csak dublin. dublin, amit ha egy szóval kéne jellemezni akkor azt mondanám, hogy baszakodás.

baszakodás onnantól kezdve, hogy a reptéren a jegyautomata a bocs-mégsem gombra nyomva adott egy napijegyet 22.55kor és a húszasból a 14et annyi apróba adta vissza, hogy el kellett volna döntenem, hogy vagy kidobok valamit a bőröndömből, vagy felhívok valakit nyilvános telefonról a betelgeuse-on. mikor leszálltam a városban, egy faszi azzal kezdte, hogy van-e szándék nálam alkohol, mondtam, hogy nincs, mire ő, hogy akkor menjünk szerezzünk, mire én, hogy tudod, hol ez az utca, mire ő, hogy neked taxi kell boy, mire én, hogy kösz nem, mire a harmadik utca volt jobbra.
a hostel ugyanolyan labirintus volt, mint londonban, igazából biztos voltam benne, hogy ha kijövök a szobából akkor nem fogom megtalálni, végülis megtaláltam, csak nem tudtam bemenni, mert a kártyák olyan kurvajól vannak kitalálva, hogy 20percenként újra kell őket tölteni. aszittem szétbasz az ideg.
viszont akkor baszott szét az ideg teljesen konkrétan amikor az volt három napig, hogy esett az eső, vagyis inkább szakadt, én meg eláztam, ami egyáltalán nem fedi a valóságot, mert valami trükkös fordulattal kéne bevezetnem, hogy mondjuk ha megmártanak az atlanti óceánban egy jó félórás vízalatti sétára akkor is szárazabb lettem volna, mint így, hogy volt esőkabátom, meg egy olyan esernyőm ami a használat első 10percét követően úgy gondolta, hogy a taszítás helyett inkább csak szűri azt a kurva vizet. de amikor már járni nem bírtam olyan nehéz volt rajtam a ruha akkor persze visszamentem a hostelbe és akkor PERSZE elállt az eső és akkor PERSZE kisütött a nap.
a guinness storehouse annak fényében, hogy hősünk meglátogatta amsterdamban a heineken experience-t egy kalap szart nem ért. egy pohár kóstoló volt, a bemutató épület közepén egy hatalmas üvegtoronyszerűséggel, ami egy guinness poharat formázott meg és ez a világ legnagyobb ilyen pohara, hovaszarjak, és a hetedik emeletről szét lehet nézni dublinra, mintha annyira szép lenne, hogy érdemes letekinteni, nem. viszont az egyetlen pluszpoén, amit igazán értékeltem, az az volt, hogy itt érezhetően itt készítették a sört, aminek a szagától ájulásig meg is fájdult a fejem, nem úgy mint amsterdamban, ahol az egész csak egy kirakat volt, mondjuk messzemenően jobb kirakat, de mindegy. az is nagyon tetszett egyébként, hogy volt egy ilyen tábla, hogy a világban milyen érdekes guinness dolgok vannak és a spanyolokhoz oda volt írva, hogy a gyárnak, már a dublini guinness gyárnak van egy hídja, ami híres és a camino hagyományosan onnan indul. ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem könny szökött a szemembe, de ezzel egyidőben bevillant hogy írország egy szigetbzmg, a camino meg egy gyalogtúra, szal a reptérig szépen el lehet gyalogolni. nájsz.
persze összefutottam tvel, aki történetesen dublinban él és nagy osztálytalálkozót csináltunk így ketten, ami a lájtos sörözésből végül abba fulladt, hogy megjelent a nem-is-tudom-hogy-mit-akarunk-mi-egymástól barátnője, bár ez kétértelmű fogalom, és ebben az esetben hálisten, hogy kétértelmű, meg egy brazil, egy lengyel, egy osztrák és még egy brazil csaj, akik hát nem mind, de három pislogott, én meg ittam a jameson-omat, aztán felmentünk az amúgy baromijó élőzenés hely egyel feljebbi részére ahol meg buli volt és én két jameson, két heineken, egy gin és egy jäger három óra alatti elfogyasztása után is alkoholszűznek éreztem magam és ez kurvára nem így volt betervezve. mindegy.
a három napból a második reggelén a mikor-megyek-már-haza kezdetű vallási szöveget nyomorgattam körbe körbe a kis fejemben. ez ugye elmond valamit. végülis a jameson kiállítás kimaradt, meg legközelebb, ha londonban járok, akkor átlépek szigorúan csak egy napra a jameson történetre.
az egészben a legjobb az az volt, amikor sétálgattam a városban és volt egy kerek fél órás nem-esek-most-használd-ki szakasz és egy ilyen piac jellegű történetnél egy ilyen banda kipakolt, kurvamenő cuccokkal, hogy akkor ők zenélnek. három gitár, meg egy dob és azt hittem kész vagyok, ilyen állatjó zenét nem tudom mikor hallottam, csak lestem, egészen addig a fél percig tartott ez amíg a zénekescsávó meg nem próbált énekelni, mert az a bikicsunáj kategória volt, bár ezt akkor ugye még nem tudtuk, hogy mi a bikicsunáj. szürreális volt. mondjuk ezzel együtt is kurvajó.