minden napnak megvan a maga szaga és érzése. a mai napnak olyan szaga volt, amilyen a kisgyerekkoromban az utolsó augusztusi hétnek. finom meleg napsütés, széllel és rettegéssel, hogy nemsokára iskolába kell menni. a rettegés meg a félelem az nem volt egy olyan távoli dolog, gyakorlatilag folyton féltem valamitől, orvosoktól, injekcióktól, osztálytársaktól évfolyamtársaktól, úgy egyáltalán iskolatársaktól, utáltam az egészet ahogy volt. de az augusztus utolsó hetének mindig sajátos szaga volt.

arra is emlékszem, hogy a gyerekkorom egyik legmeghatározóbb traumája, márpedig legmeghatározóbb traumákból nekem elég sok van, szal az volt, amikor az apácasó kettőben az asszem mérilazarusz mondja a whoopi goldbergnek mielőtt bemegy az osztályterembe, hogy légy kemény, mint az élet maga. ez egy borzasztó mondat még most is, de akkor iszonyatosan borzasztó mondat volt. mindig elfogott a sírhatnék ha arra gondoltam, hogy az élet kemény, és még keményebb lesz, és nem tudtam elképzelni, hogy hogy lehet még ennél is keményebb és egyáltalán van-e olyan limit, hogy csak valameddig tud kemény lenni és onnantól már majd nem és mennyire lesz majd szar, ha már eléri ezt a limitet, meg ilyenek. nyolckilencévesen.
mindig áttekertem ezt a jelenetet a filmben, de ez semmit nem ért, mert tudtam, hogy ott van és azt is tudtam, hogy az van ott, és attól, hogy áttekertem, csak még valóságosabb és még fájdalmasabb volt az egész.

_{két erős karra van most szükségem amik biztosan megtartanak. semmi másra.}

olyan vagyok, mint az egyszeri lány, aki útközben sminkel. én útközben telepítek linuxot.

a sorozatkészítő milyenzeneszóljonezalattjóskák szeretik a gossipot, meg a florence and the machinet.

és én is.

egy lusta trehány ember vagyok. nem is annyira. tegnap elraktam a hosszúnadrágot, a pulóvert, meg a rövidujjútélikabátot a szekrénybe, pedig tudtam, hogy ha elrakom másnap kelleni fog, mert ez mindig így van.

tessék szólni, ha jó időt teccenek akarni, majd elrakom a rövidnadrágot is. pusz.

az udvariassági porszívózásban az a legszarabb, hogy fűtöd vele a lakást és még csak értelme sincs. az udvariassági porszívózás az amikor nem emelgeted fel a bútorokat, meg szőnyegeket, csak lájtosan benyúlsz a székek lábai közé, meg a cipőket is csak tologatod a porszívóval, a kosz ilyenkor nem lesz kevesebb, csak a minősége változik, emiatt tűnik máshogy.

_{lustáknak és anya-kiporszívóztam-ahogy-kérted-eknek szuper.}

annyira kinéztem már a sorozatokat az internetből, hogy az új szereplőket a hangjuk alapján tudom, hogy kicsodák, még mielőtt az arcukat mutatnák és mindenkit ismerek már korábbról valahonnan.

_{erre legyél büszke, ha tudsz.}

a két, vagy többszínű dobozos fagyival az a baj, hogy a látszólag egyenlő arányban megadott alapból lehetetlen valóban egyenlő arányban kiszedni a fagyit. ilyenkor a hozzám hasonló mániákusok, mindig a fölényben lévő színt kezdik el nyalni erőteljesebben, egészen addig, amig egyszercsak már nem az lesz többségben és akkor kezdődik az egész előlröl.

_{olyan ez, mint az élet. nyalunk, mert azt reméljük jobb lesz, aztán rábaszunk.}

mindenkinek van karórája, mindenkinek van telefonja, két gép, nekem a pod, meg a hifi és a konyhában a fali órában lemerült az elem. még tegnapelőtt. most vagy késik, vagy megáll, vagy siet, ha siet, akkor pontosan egy órát siet, semmivel nem többet, vagy kevesebbet, ami azért is érdes, mert mindig 5 percel előbbre van állítva, hogy elérjük a buszt, meg vonatot, meg azokat a történéseket, amik miatt magunknak nyomorítjuk az életünket.

úgyhogy most senki nem tudja mennyi az idő valójában.

legyek tömör és lényegretörő, mondja a barátságtalan support oldalon a kis felirat a beviteli mező fölött. mintha tudnék in english meséskönyvet írni for a member of their customer care team. nyilvánnem. másfél napig próbáltam a szöveget, fejben persze a háborúésbéke szintű magyarázkodás lett, aztán végül tényleg csak röviden írtam.

i am waiting for the soonaspossible.

az anyám olyan mérges, hogy puszta kézzel agyon tudna verni valakit.
úgyértem akárkit. és azért mert,
melege van.

az anyám.

amikor azt mondják a számban, hogy I heard you say én mindig csak azt mondom, hogy I love you, hey.

_{jó, mi.}

a félkarú néninek ma a hiányzókarú vállán volt a ridikül. és olyan tündérien mosolygott a lenge kis nyári ruhában.

_{pörfekt fotótéma.}

olyan nagynak és felnőttesnek éreztem magam miközben kertészkedtem és határozottam rákvörösre égettem a hátam, ami most úgy fáj, hogy majd-be-szarok, de eltértem a témától, hogy az összes oda nem illő élőlénnyel amikor ijesztgetni próbáltak, meg cukkolni, akkor megtárgyaltam velük, hogy majd akkor fogok megijedni, amikor államvizsga előtt egy héttel nem lesz még nyelvvizsgám, szal részemről ennyi. ez a boldog állapot egészen addig tartott, amig estefelé egyszercsak megemeltem egy madagszkár méretű földdarabot egy igen kellemes gyökérszerkezetű gyomnövvvénnyel, ami alatt.
ami alatt ilyen kis fehér, apró, 70%-os-transparency-s, gömbök, gyakorlatilag csigatojások, rettentően rengetegen, egykupacban, kicsikét jobbra meg a három szülö (a csigák fijúk, vagy jányok?) (hanem?) és ez volt az a pillanat, amikor kellemesen elengedtem azt, ami a kezemben volt, a lehető legtávolabbi irányba fordultam és én mára ezzel végeztem.

_{sose értettem én ezt a biológiát. minekvan.}

kiskoromban régebben gyakran éreztem késztetést, amikor elcsendesedett a beszélgetés, hogy mondj már valamit, mindegy mit, csak ez így olyan béna, meg hasonlók. tudják.
most egyáltalán nem érzek semmit. örülök a csöndnek.

a férfi majd ötven éves lehetett. olyan kabaré jelenetes szemüvege
volt, meghát a ruhája is, de ami meg a leginkább az a beszéde.
ideges, kapkodó, gyors hadarás, modorosan fontoskodó és kurvára
minden mondatba betolta a kérlekszépen-t. a kérlekszépen-t bzmg!

undorító amikor ezt komolyan is gondolják.

reggel véletlen sikerült belőnni az atomsérót, dögös borosthával, dögös szerelésben adtam elő, aztán délután úgy dögösen nekiálltam muffint sütni, csokisat persze, vaniliapudinggal a tetején, nagyon fincsik lettek és még programozni is tudok. egy kicsit.

_{és önnek, ki a kedvenc férje?}

a napjaim azzal telnek, hogy minden reggel bemegyek az egyetemre, ahol rezzenéstelen, lightman-is-bajban-lenne-rezzenéstelen arccal meghallgatom a jöjjön kérem holnap, holnap már tényleg rá fogok érni kezdetű mondókát.

_{az állandóság fontos dolog.}

még gimiben olvastam tőle az első regényem. a madam. kurvahosszú volt, vagy hatszáz oldal, de jobban tetszett, mint addig bármi. úgyemlékszem izgalmas volt és fordulatatos és akkoriban martina cole több volt, mint egy laza írónő.
arra viszont biztosan emlékszem, hogy fenomenálisak voltak a karakaterek. legalábbis akkor azoknak tűntek. egész sor elméleteket  gyártottam a személyekhez és
és még nagyon sok ilyen jellegű dolog.
most fejeztem be a második könyvet, az alvilágot. és most kibaszottul meg vagyok ijedve. (ezmilyenjé) vagy én voltam sokkalsokkal másabb akkor, vagy ez a könyv lett egy kalap szar. tele van közhelyekkel, idétlen szófordulatokkal, minden kurva oldalon van három olyan helyzet amibe bele van baszva egy és-ezt-mindketten-tudták mondat, ami az egyik legnagyobb baromság és aki beszélt már emberekkel és elmúlt legalább két, azaz kettő éves az tudja, hogy ilyen nincs, hogy és-ezt-mindketten-tudták, mert az egyik, aki renszerint mindig a másik, sosek tudja azt amit mi akarunk. nem tudom, hogy ez a fordítás miatt ilyen, vagy alapból így lett megírva, de én mondom kisasszony, aki mégcsak véletlenülisde tud ilyen szart írni, annak a mezőgazdaság a kellemes jövőalternatíva.

ki teccett velem baszni, kisasszony.

a zsírmentesre-fotosoppolt-tökéletes-testek-látványa-mindenhol mongyonle!

egyik nap vártam a buszra. az egyetemen. elég sokáig tartott az egész, ötvehét fokban árnyékban, nulla alvással éjszaka, meg ilyenek, ha meg kellett volna mozdulnom összeesek tuti. de megmozdultam. a focipálya körül a futó izében egy fekete srác futott. valószínűleg már jó ideje, a bőre csak úgy csillogott. komoly szerkóba volt öltözve, nem szarral gurított a gyerek. nem láttam még azelőtt, az arcát most se, a többi rendben volt.
sokáig futkosott körbe-körbe, aztán megunta és az egyik kapunál egy labdával terelgetett hosszában a pályán. vagy nem tudom hogy mondják pontosan amikor fut és tolja maga előtt a labdát, én a második lépésnél vágódnék olyat, hogy kiharapok egy darabot a fűből. aztán dekázott. elég profin. olyankis
fiús volt komolyan, nagyon jó volt ezt nézni. arra gondoltam közben, hogy mire gondolhat. vb van délafrikában. legalábbis azt mondják. ő meg fekete. tök mindegy hol született, de valamikor valakije afrikából jött. legalábbis úgy gondolom. ő meg itt focizik, lehet nem vb szinten, de azért baromi ügyesen. hmm.
utána cselezgetett, ezt mondom még szebben csinálta, mint a dekázást és egy kicsit megsajnáltam, hogy ott egyedül szórakoztatja magát. arra gondoltam, hogy lemegyek hozzá jáccani vele. ez olyan nagyon fless lenne, de úgy kezdődik, hogy sál híján minden volt rajtam aminek nem kéne, majd összeestem, és egyáltalán nem tudok és nem is szeretek focizni, bár a kettő a legtöbb fiúnál ugyanaz. ha valamit nem tudnak azt nem is szeretik. általában. arra gondoltam, hogy nagyon jellemző lenne rám, ha lemennék és a kedves jáccokveledmerténilyenjófejvagyok helyzetből végül az lenne, hogy úgy bokán rúgnám, hogy elvágódna, méghozzá többször, akaratlanul, és ezt azért így most nem.

_{a táncban rálépek, a fociban rárúgok, az életben mellélépek. magam mellé léptem az életem.}

irreális dolgokra vágyom és amikor megkapom őket, akkor más irreális dolgokra vágyom.

annyimindent tudnék írni ami senkit nem érdekel