és egyszercsak ott állt, sután az ajtófélfának támaszkodva, azzal az önelégült félmosollyal az arcán, ha az életem egy film lenne, akkor most én lennék a nő, akit vert a férje, aztán elszökött, hogy amikor évekkel később egy másik városban egy másik név alatt futva hazaér a munkából és pakolja ki a kaját a boltbólhát a fickója meg előjön a hálóból, ugyanazzal az önelégült mosollyal az arcán aztmondva, mostmár nem menekülsz. persze a filmekben ez egy jelentős lélektani pillanat, amikor a nagymellű, szilikonszájú anjelinajoliknak elkattan az agyuk és a kanalasfiókból előrántják a töltöttkibisztosított stukit és mértani pontossággal a ficak szemeközé lőnek legalább három golyót, a néző megnyugszik, a halál kiérdemelt volt, istenem, úgy hozzá vagyunk szokva a halálhoz, akár egy szelet csokit szopogatnánk. persze az életem nem egy film és nem is kettő, amikor megérzem magamon a tekintetét csak lassan beleborzongok, majd méglassabban hátrafordulok, hogy lássam, ahogy a fájdalom az ajtófélfának dőlve cigarettázik, azzal a gúnyos, önelégült mosollyal az arcán, pedig istenemre mondom, már jól voltam, már hetek óta jól voltam. szolidan int, én felállok és felé lépek, az életben ugyanis sokkal kevesebb lélektani pillanat van, mint a filmekben és a kanalasfiókokban is csak kanalak nyugszanak. odalép hozzám, mélyen leszívja a füstöt, kifújja és lehamuz a szép új szőnyegre, ha valamiért, hát ezért már biztos főbe kéne lőni. gyengéden végigsimítja az arcom, az állam, a szemembe néz közben és még mindig az a kurva mosoly van az arcán, aztán megcsókol és a szívem fölött elnyomja a cigarettát a bőrömön. felordítok. nyilván. ellökném magamtól, de ő már nincs ott, az apró seben keresztül beugrott a szívembe és betölti az egész testem a fájdalom.

az égett húsom pedig csendesen füstölve bűzölög.

néha azt gondolom, hogy ez a szürke kommersz élet, amit próbálok elhitetni másokkal, meg magammal, hogyhátúgy egyszercsak lehullik, mint egy zombiarc.

egy meglehetősen félelmetes államigazgatási szervezet egy meglehetősen misztikus folyosóján ácsorogtam míg vártam egy nőre, hogy telefonáljon nekem egyet. közben persze telefonált a nyitott ajtónál, csak ezt még nem nekem.
szervusz klárikám, én vagyok, csak azért hívlak, hogy az állami kalapmosó hivataltól fel akarna hívni a nemez károly a mosandó kalapok ügyében és hogy megadhatome neki a számod. mondom a nemez károly, igen, az állami kalapmosó hivataltól. tudod, a kalapok. nem, ne hívd fel, majd ő akar veled beszélni, másról is, megadnám neki a számod. 
ÁLLAMI
KALAPMOSÓ
HIVATAL
érted klárikám. nem, nem azért. a kalapmosások miatt. tudod, mielőtt egy kalapot kimosnak megfelelően elő kell készíteni, ki kell szellőztetni, meg kell írni a kérvényt, azt jóvá kell hagyatni, el kell veszíteni, meg kell találni, ezt kétszer, aztán lehet csak mosatni, tudod klárikám nagyon jól, erről akar veled beszélni az úr.
A NEMEZ KÁROLY.
ez ment húsz percig oda vissza, körbe körbe, én meg háromórás késésben, nyílván, asszem végül egy nirvana számot kopogtam a homlokommal a falon.

még mindig az a számod klárikám ugyehogy, harmincas, öthetven-negyvennégy, nemnem, mondom ötszáz hetven, nem negyven, hetven, előröl, öt hét nulla

és ezen az ágyon alszanak a köztársasági elnökök, mutatta az ágyat egy meglehetősen színpadias mozdulattal a nő, majd elérzékenyülve lehunyta a szemét egy kicsit. mikor ez a kicsi letelt, pedánsan megigazította a makulátlan szoknyáját.

mostpedig megmutatom a pincét.

akkurátussan felírtam egy lapra a mai bokros teendőimet tegnap, hogy két megyét kell ma menedzselni, sok apróbetűs sor, közbeírás, sorkiemelés, ilyenek, persze simán otthonhagytam.

két megye fog ma fszbukozni nyolcórában. asziszem.

vizsgaidőszak at university done, _kosárfonótanfolyam_ mode on.

#eseménymentesnapokszámanulla

szomorkodhatnék most persze, hogy hétfő van, vagyhogy még mindig beteg vagyok, vagyhogy az utolsó vizsgám írom holnap és egy kurva sort nem tanultam, mert vampire diaries, meg misfits, de inkább beyoncérera ébredtem és ma állítólag fogok kapni egy saját kispajtást a dolgozóban és tök jó lesz.

úgy fogom hívni, hogy igen kedves watson, úgyvan.

i’m in love to gavin.

#watching_the_closer_s07

nemigazán tartom én ezt a péntektizenhármat, de az meglehetősen bájos, hogy pont ma fedezem fel, hogy vannak bizonyos dolgaim, amiknek nem kéne, hogy legyenek, méghozzá a számomra pszichológiailag elég megterhelő fajtából. tehát orvos kell.

de hol talál az ember fia szombaton orvost, aki nem sebész, meg ilyenek, csak simán orvos és rendel.

felszállok a villamosra, mondom megnézem az emailjeimet, spam, az egyik főnököm, felnézek míg törlök, hát mindenki két gyereket néz kimeredten, mondom műsor.
a soromban ültek, kicsit előrébb, nyolctízévesen és szőkén, ha értik miregondolok, tehát nem feketék. azameik a fal mellett ült a térdére volt feküdve, mint aki rosszul van, mondom ha dob egy rókát és elcsorog hozzám, nagy baj lesz, de hát csaknem, elvégre szerda van. a másik apróság virgoncabb volt, megmeg mozdult, de többnyire az élettelen gyereken feküdt. aztán megmozdult.
aztán megmozdult és elősejlett a kiskezében az öngyújtótöltős gázpalack, tudják az a sárga, kupak sehol csak a kis piros bizbasz. mondom biztos anyu, meg apu is itt ül valahol, csak a gyerek ezzel játszik, merthát a gyerekek nyilván mindig azzal játszanak, amivel nemszabad és már éppen belekezdtem volna egy ejnye tematikájú gondolatsorba a szülők felé, amikor a kiscsávó a szájához emelte a matériát és picit később megéreztem a gázszagot és akkor esett le.
mondom pofám leszakad, fél hét van, a gyerek ugyanennyi idős, ez egy aranyos város, mégis hogyvanez szerdán kérem, nem hiszem el, lefagytam. az egészben az volt a legdurvább, hogy mindenki csak nézte, úgyértem mindenki ezt nézte, de senki nem csinállt semmit, mondom most vegyem el tőle én biztos. akkor aztán rázni kezdte és tudtam, hogy nincs már benne, kicsit ezzel nyugtattam magam, hogy meg se moccanok, csak ugyanolyan meredten nézek, mint mindenki más.
nodeakkor a még élő elkezdte verni a másik gyerek hátát, mire az nagynehezen visszakúszott a gyázgyújtótöltőt termő fák sűrű erdejéből ebbe a dohányzásmentes világba, hogy határozottan megvédje a saját sárga mámorát a kissebbtől és ekkor végérvényesen bekattantam és leszálltam azonnal.

az van, hogy sokmindent tűrök rezzenéstelen arccal, meg érzéketlenül, meg ilyenek, de a drog, meg a függőség ilyen pillanatai a frászt hozzák rám és sírhatnékom van, nem tudom elmagyarázni és biztos ciki, vagy ilyesmi, szaromle, de bzmg ez így nagyon gáz.

kivételesen nem szóviccből.

amikor két város két munkaköre és a többi dolgozó háromnegyede a saját nyomorával elkezd széjjelszakítani, meg egy egyetem, meg egy kosárfonótanfolyam, meg a fiúk, akiknek erőm sincs visszaírni, hogy szívem nem tudunk találkozni, mert a pöcsömre kötött lámpával a tanulnivalómat világítom meg és tényleg mikormárbzmg, mikormikormikor,

na akkor úgyelalszom, mint a szar.

well, maybe there is something yet.
i hope we doesn’t remember the guy from months ago, i doesn’t even know his name anymore, but yesterday i saw accidentally the third season of nurse jackie and guess who looking like jackie’s husband.
doki.

yeah i know, it’s sad, isn’t it.

aki esetleg azthiszi, hogy azért nem írok, mert épp thaiföldön vagyok luxuskurva, az előszöris mondja meg, hogy mi a thai pénznem és milyen árfolyamon, másodszor pedig gyónja meg a bűneit, de gyorsan.
egyébként csak simán nincs kedvem, meg nincs is nagyon miről írni.

ha nem a fiúk, akkor a hájam, vagy az iskola, vagy a dolgozó, vagy akár egy cirmos kölyökmacska.

a szomorúság egy addiktív technológia.

most nagyon tetszik az a szó, hogy gejl és piszkosul szeretnék írni valami kis mulatságosat, amiben benne van, hogy gejl, de semmi nem jut eszembe egy ilyen kora hétfő reggel.

gejlgejlgejl

és új év és új fiúk és új fogyókúrák, csupa móka és kacagás

és még tiszta alsót is vettem.

kedveskedjünk az új évben valami fincsivel a drága olvasóknak