a mennyországban finom meleg van és minden pihepuha és kibaszott ekrü, amit amúgy utálok, de ezt leszámítva egész rendbenvan. épp a finom kávémat szürcsölgettem a végtelenség egy bájos pontján, amikor egy idősebb fazon egyszercsak előttem termett. nem ijedtem meg, a mennyország már csak ilyen, hol itttermünk, hol meg otttermünk, végtelenség ugyebár. szal fogja magát az öreg és leül és elkezd kávézni. nem szólok, nem sietek, ha akar valamit, úgyis mondja. aztán megszólal. nyilván. egy perc nyugtom nincs, sosem hagynak békén, mindig mindenki csak pofázik, kész csoda, hogy ez a mennyország és nem a pokol, mindegy. a lényeg, hogy az unokája felől érdeklődik, már vagy húsz éve meghalt és gondolta bepróbálkozik, hátha ismertem. persze nem ismertem, de ezt ő is tudja. felállok, jelzem, hogy akkor én most máshol lennék egy kicsit egyedül, de akkor ő is feláll, hogy igazából lenne mégegy kérdése. tudtambzmg, tudtam. leülök. azt akarja tudni hogy haltam meg. pofám leszakad. a túlvilágon a legjelentéktelenebb téma a hogyhaltálmeg, olyan, mint még életedben megkérdezni, hogy hogyízlett az előző lélegzetvétel. bah.
valahogy megszántam az öreget, hát legyen, elmesélem neki, hátha még nem is tud a zombikról.
egy szép valentin napon történt. már majdnem két éve volt, hogy ellepték a zombik a földet, igazából senki nem tudta hogy, vagy miért, de mivel leginkább csak a szutykos életünket próbáltuk menteni, hát nem is nagyon értünk rá a miérteken gondolkodni.
lényeg a lényeg egyedül nem lehet életben maradni ilyen körülmények között, csak kis csapatokban. nekem is volt csapatom, hatan voltunk, két fickó, meg négy csaj. volt főhadiszállásunk, meg bunkereink, váltogattuk a helyeket, igazából nem is volt olyan félelmetes így visszagondolva. csak arra kellett nagyon vigyázni, hogy sötétedés után ne nagyon mászkáljunk ki és mindig legyünk felkészülve mindenre. blabla, valentin nap ugye.
a készleteink fogyóban voltak, úgyhogy ancsa bedobta a praktikert, mert az még szűz volt állítólag. imádtabzmg az ilyen rambó dolgokat, flaneling, bakancs, lófarok, lángszóró, én meg csak kötögetni akartam egész nap, mondom legalább valentinnapon ne baszakodjunk már a mocsadékokkal, de hát a túlélés, meg a szögbelövőpisztoly a jelen helyzetben egész harmóniát kívánt, úgyhogy kimentünk. a panel tetejéről ahol meghúztuk magunkat gabi távcsővel figyelte a zombikat, meg minket is, ameddig tudott és jelzett, ha volt valami izgalom, de most ez egész langyos menet volt.
én mindig kész bevásárlólistával jártam vásárolni, még akkor, amikor lehetett értelmezni azt, hogy vásárlás, ki emlékszik már rá. lényeg, hogy valamit mindig elfelejtünk, hiába tépem a szám ezeknek, hogy de írjuk fel, hogy százasszög, százhuszasszög, bármilyenszög, ezazamaz, esetleg mégegy távcső, idegméreg, vagy végszükség esetére szanaksz, mondjuk váliumnak jobban örülnék, ne is álmodjak róla, tudom.
tehát ancsával óvatosban bekommandóztunk a praktikerbe a teherportán át, ott kevesebb az üveg, nem mintha a gyíkok valami messzire ellátnának, de sose lehet tudni. namost. miss dasy első leckéje az volt az életbenmaradást illetőleg, hogy mindig csekkolni kell hol a zombi, mert akkor lehet oda szögbelőnni, vagy futni a másik irányba. úgyhogy alaposan végigtipegtük az áruházat, szerencsére semmi. ancsa persze elindult a raktár felé én meg dörmögtem, hogy énodanemmennékbe, de nyilván bementünk, már kezdtem is félni, tök sötét volt, csak a személyzeti galérián pislákolt valami halogénlámpa, szinte hallottam a zenét a horrorfilmekből, hogy és mindjárt valaki hátbaszúr, amikor hirtelen megfordultam és
és persze senki nem volt ott. püff, beégtem, püff pofára estem, de most igaziból, valaki a nagy sietségben egy fél raklap macskaalmot az útban hagyott.
namost amikor ilyen hanghatások vannak, minthogy én pofára esek egy fél raklap macskaalomban, akkor miss dasy szerint egy dolgot lehet csak csinálni, a lehető leggyorsabban kussolni kell és a lehető leggyorsabban beállt csendben kagylózni a csoszogó zombikat. én be voltam fosva, szal legalább harminc zombit hallottam csoszogni, de a higgadt miss dasy aztmondta mehetünk, sehol senki. szörnyű volt mindig ez a kutakodás, ahelyett, hogy shoppingolnánk vidáman először megnézzük, hogy vanevalakiaki meg akar minket enni a környéken, röhej.
a személyzeti részen larakroft vadul berúgta az ajtókat én meg már nagyon untam az egészet, a zombik ugyanis elég buták és nem másznak lépcsőt és főleg nem hagynak maguk után ilyen tisztaságot, mindegy. bementem az első irodába, mindenhol papírok, meg újságok, meg mindenféle iroda dolgok, rögtön eszembe is jutott, hogy keressek azt a fain uvsárga szövegkiemelőt, faszául lehet rajzolni vele a falra és gyér világításnál is feltűnő, fogalmam sincs miért. az asztalokon csak rózsaszín volt, de azt utálom, keresgettem a fiókokban is, édes istenem el nem hinné az ember mik vannak egy irodai fiókban. találtam egy bontatlan mars csokit, két doboz tampont, egy használt kotont, és egy félüveg whiskyt. uvsárga filctollatpersze nem. mindegy, már a csoki is nyeremény, ugyanis módfelett imádom a csokoládét.
az öreg itt enyhén megköszörülte a torkát, olyan mileszmárazzalahalállal féleképpen.
oké, oké. tehát visszamentünk az áruházba és tömtük a hátizsákjainkat, ahogy csak tudtuk, mindenféle hasznos cuccal és már épp indultunk volna vissza a búvóhelyre, amikor az egyik állvány tetején megpillantottam azt a kibaszott uvsárga szövegkiemelőt. ott volt, egy egész dobozzal. hát felmásztam érte ahogy kell, de az a szar nem volt rendesen rögzítve, vagy ilyesmi és az egész állvány úgy ahogy volt rámborult és agyonnyomott.
az öreg még a duplaté előtt semmivéfoszlott. goromba fasz, gondoltam magamban, egy úriember legalább álljon fel az asztaltól, mielőtt semmivéfoszlik.
