szóval kijöttem a boltból a rendesen megpakolt bevásárlókocsival, amíg a lány a dolgozóból visszament valamiért, mondom addig bepakolok. az eső esett, a szél fújt, kicsit utópisztikus egy helyzet volt, bár ez igazából nem számított. odaléptem az autóhoz, nyomtam a gombot a kulcson, semmi. nyomtam a másikat, semmi. mondom biztos akkor a kulccsal. betolom, elfordítom, központizár fel, ajtó kinyit, riasztó ordít, debénavagyokbzmg. becsuktam, visszazártam, felhívom a lányt.
hát ő nem tudja, sose csinált még ilyet, siet. felhívtam főnökkettőpontnullát, elvileg ő jár a kocsival mindig, aztmondta hogy amióta nála van a kocsi, cirka két éve, még sose csinált ilyet, nem is tudta, hogy van benne riasztó. mondom de főnök figyelj. odasétáltam és kommentároltam, hogy most nyomom a gombot és semmi, most nyomom a másik gombot és megint semmi, most beteszem a kulcsot, most elfordítom, most felnyílt a központizár, most kinyitom az ajtót, a többit hallod, mondta, hogy hallja, de ötlete sincs, várjam meg a lányt és jöjjünk valahogy haza. jó, mondtam neki.
épp kerülöm meg az autót az orránál, hogy fedezékbe álljak az eső elől, amikor figyelmes leszek egy márkajelzésre.

nos, ez nem a mi autónk volt, a mi autónk, ugyanolyan szín, forma, kerekek, minden, de más márka, kerek tíz méterrel arrébb volt. röhögés.

de a kulcs kinyitotta az autót. röhögés.

eztán egész nap a milettvolnaha kezdetű mondatokkal érkeztették a tulajt, pakoltatták be velem a cuccot, jöttek a rendőrök, zárt rám az autó, amikor megpróbáltam beindítani, végül mindenki úgy ment haza a dologzókettőpontnullából, hogy görcsben fájt az összes gyomra a szószerint földön fekve röhögéstől.