és akkor a miki előadja állj vagy lő a mamám. történt ugyanis, hogy hősünknek problémája akadt a bringa hangjával és szent meggyőződése volt, hogy ez a sáros, majd ráolajozott, majd rászöszölt-porozott-retkezett lánctól van. ezért aztán a miki vett egy láncmosó kézi alkalmazást, mellesleg jódrágán, de legalább már ez is van, amihez járt egy bio olajlemosó környezetbarát takony. harcedzett olvasók sejtik, hogy a biotakony annyit ért csak, hogy a bringa nyeregtől markolatig mindenhol olajos lett, különösképp a hófehér láncot, ami ekkor inkább feketéllett mintsem. nos.
nos a miki ekkor vette elő a kezére kétszámmalkissebb csakezvoltitthon latexet, meg a hidegzsíroldót és egy bő félóra, meg két körömkefe múlva újra minden fehér volt.

sajnos néhány helyen ott is, ahol a festék eredetileg fekete volt.

egyebekben a gugli ténylegmindent tud, csak mint a könyvben van írva, a jó kérdést kell feltenni.

tegyeme hozzá, hogy mivel a városban csak egy limezöld és egy babakék fixit láttam eddig villanásnyira, így az internetről, merthát magad uram, ha pajtás nincsende ponnma rájöttem, hogy kell felfújni az ilyen flancos, márelfelejtettemnevű kereket, erre ilyenek vannak.

ésakkor kázmér kereke kidurrantbzmg, mondjuk duplafalú felnit úgyse láttam még belülről, ez is valami.
az egészben az az egyik legbosszantóbb dolog, hogy most gyalogolhatok haza nyolc távegységet.

persze gondolom lehetnék messzebb is. gondolom.

háténezt nagyon köszönöm

és továbbadom mindenkinek aki csak szeretné, mert én ilyen szépkis buzi vagyok.
csók.

az étterem meglehetősen lepusztult. néhány asztala van csak, azokon viaszosvászon terítők és apró vázák, amikbe legalább harminc éve gipszbe lett öntve pár szál művirág. a bejárattal szemben az egyik asztalnál ül a nő. végtelen kövér és módfelett decens tartása van a nájlon otthonkában, ahogy az orrnyergére csúsztatott szemüveg fölött elnézve fejti a keresztrejtvény.
a belépő vendég rögtön az öregasszonyt pillantja meg, aki komótosan felnéz, aztalhoz parancsolja a kóbor lelket, majd ugyanonnan ülve, fennhangon sorolja az étlapot. a vendég választ, majd a nő komótosan felkel és hátul kotyvaszt.
valamivel később a nő visszaül az asztalához, hatalmas sziluettje szinte bizarr. akkor a konyhából az étellel a karján megjelenik egy fiatal, széparcúkis nő, szervíroz, evőeszközt hoz, innivalót hoz, az arca kifejezéstelen, szinte már bamba. a vendég hozzáfog az evéshez, a matróna fejti a rejtvényt, a fiatal nő a konyhában támaszkodik a pulthoz és gyengéden magaelé néz. így telik el az élet, amikor aztán az öregasszony határozottan, de lehelletnyi gyengédséggel a hangjában elkiáltja magát, ágota. a fiatal, széparcúkis nő felnéz, de egyebekben nem mozdul. van egy legyünk ágota, sipítja fájdalmasan elhaló hangon, az ember háta borsódzik bele. ágota valahol mélyen elraktározza ezt, de elgyötört életére való hivatkozással az arca továbbra is kifejezéstelen marad.

ha van egy kis időd ágota, igazán leverhetnéd, visít a nő, a vendég félrenyel a röhögéstől és belefullad ebbe az idejétmúlt balkáni vontatott miliőbe.

kázmérban az a legjobb azon túl, hogy szép, hogy minden nap két órát hallgatja a süketelésem,

így maguknak már nem kell.

maguk azért futnak, hogy endomondolhassák fszukra, én meg azért tekerek, mert kázmért mutogatni kell.

a sport manapság melllékes.

ha lenne rólam egy ozzy-győzike-miki féle valóságsó, akkor csak annyival tudnának többet az életemről, ezekben a hallgatag napokban, hogy az ébresztőhangom a muse supermacy, az ordításhoz megvágva.

a faszban az a legjobb, ha van belőle.

most megint minden csupa szomorúság és bánat és keserű magány. most megint minden fáj.

az élet egy szomorú tánc a csönddel.

üzenem a norbinak, meg a rékának, de még a betopereznek is, hogy a veteményezés az egyik legjobb fitnesz. a kapálás ugyanis megmozgatja a karokat, a vállat, a csípőt, a hasizmot, a feneket, a lábakat, miből áll még egy ember, mozdulni se bírok.

öt, hat, hétésnyolc.

jó hír, hogy kázmérral annyira szeretjük egymást rövidnadrágban, hogy már csak tíz nehézségi fokot kell leküzdenem magamról.

dönsz.

mondom magamnak, elmegyek és megnézem az új almodovár filmet, elvégre buziknak szól, buzikról, hátha lesznek buzik a moziban, hát nem egyedül néztem végig az egészet.

szégyenbzmg.

persze néha erőt vesz rajtam a girl power, hogy minden nagyon rendben van és erős vagyok és nem kell egy fiú ahhoz, hogy kézenfogjon amikor megyek az orvoshoz, vagy megmondja mit jelent a kivillanó epc felirat egy autón, vagy hogy leüljön velem és megpróbájuk megfejteni az univerzum olyan rejtelmeit, amit mondjuk adóbevallásnak hívnak, mellesleg sikerült kitölteni, óje, az ilyen erős pillanataimban általában pink, vagy beyonce, vagy imelda may szól valahonnan, milyen meglepő. aztán az is eszembe jut, hogy ezeknek van egy csinikis férjük, except jayz, aki márpedig kézenfogja őket, amíg bármi olyannal foglalatoskodnak, amihez kurvajóljön, ha valaki kézenfogja őket, úgyhogy nem is tudom mirefel girl power az egész, whatever.

ryan murphy írhatna az én életemről is egy sorozat.

az a baj kedveseim, hogy most nézem megint a greys anatomy és az összes fiúba beleszeretek a jelenete alatt.

node hány fiú van abban a sorozatban.

szeretném felhívni az időjárásért felelős miniszter figyelmét arra a tényre miszerint esik és az én előrejelzésem szerint még fog is, akár hó is. ebből következően meglehetős nehézségekbe torkollik az egészséges életmódom azon része, melyben napi ötszázkalóriát bringázok, ami álláspontom szerint tarthatatlan állapot.
a fentiekre figyelemmel kérem miniszter úr hathatós közbenjárását a napsütéses, száraz idő eljövetelében és fenntartásában. #köszönettel

cocktimistic

szilikonosra hidrogénezett, nagycsöcsűbarbis, boldog márciustizenhetedikét mindenkinek.

dönsz.

az azért megvan, amikor a család szépen kiöltözve, lóbaszó méretű kokárdákkal, meg egy csokor aranyesővel az _ünnepeket_ mennek köszönteni a rokonságba, kérdezem.

ha nem látom én se hiszem el.

állítólag van valami albérletes rémtörténetes blog, ahol a miénktől csak durvább sztorik vannak fent, de azért nekem még mindig sípol a tüdőm, ha eszembe jut a tegnap. történt ugyanis, hogy egyszercsak megjelent két felvillanyozott csóka, hogy arra figyelemmel miszerint a villanyszámla nincs kifizetve kábé noé partraszállása óta, így most ők leválasztanának minket a mátrixról, a melegvízről, a világosban szarásról, egyszóval minden, hacsak nincs elfekvőben fölös rengeteg pénzplusz kiszállás plusz lófaszminden.
nos ez a negyvenkettes, ez egy meglehetősen valószerűtlen lakás, így eshetett meg, hogy annak ellenére, hogy mi mindent rendesen fizettünk, az meg semmit nem fizetett akinek a neve az imakönyvbe van vésve. az is meglehetősen valószerűtlen, hogy épp volt itthon valaki nyolctólötig munkaidőben, az meg kifejezetten valószerűtlen, hogy volt itthon pénz, amit mindenféle papírkák ellenében végül meglehetősen szerényen elvett a két ficzkó, minekutána a háziak jelenlevő tagja pankrátorokat is megfélemlítő mód pöccent be az egész történetre.
a további valószerűtlenségek okán telefonos segítséget kértem más közmű szolgáltatótól is, ahol meglepő módon azzal fogadtak, hogy újdekurvajó, hogy hívom, mert mikor mehetnének leszerelni a gázt.

költözünk a faszba innen el.

ahogy ott sétáltam kázmérral a távoli, persze ez relatív, kinek mi a távoli, másik irányítószám, a kiinduláshoz képest tizenöt távolságegység, igazából nem is olyan távoli falu erdejének szélén hirtelen megint minden nagyon rendben volt. csönd volt, már úgyértem mentális csönd, az én fejem csöndje volt, amiben lelassultak és kisimultak a gondolatok, nem volt banántársaság, nem volt világ gondjai, csak én, kázmér, a nyeregtől sajgó seggem, egy adel szám amit a rádióból dudorásztam a szürkésnedves erdei úton és aztmondtam magamban, hogy ez jó. semmi nem bántott, semmi nem fájt, mentálisan értve, a seggemfájt ugyanis, de tényleg olyan szabad voltam akkor, mint már nagyon rég, hogy nem akarok visszamenni sehova, pedig itt sincs semmi, de mégis. eszembe jutott persze, hogy vajon milyen lehet ezt megosztani valakivel, aki meg is érti ezt a hallgatag ujjongást, de aztán az is bevillant, hogy a camino is magányos műfaj.

elképesztően jó, de magányos műfaj.

mielőtt még bárki azt hinnié, hogy kázmérral boldogan elvagyunk, mint bringa a vízben, elmondanám, hogy kettőspontnulla ma ismét alkotott, ráadásul elég színvonalas műsort kaptam, csakéskizárólag én. persze idegesít és pörgetem magam rajta, de már olyan az egész, hogy inkább bele se kezdek.

vanelégbajuk magoknak is ugye.

és akkor ma szerelembe estem dzsordzs után szabadon.
egy kicsit tekertem vele single speed, épp csak annyit, hogy vegyek egy villáskulcs, amivel aztán meg tudtam fordítani a kereket és így már fixi, beszarás, olyanjó. a seggem széttörte, elszoktam, dzsordzs óta nem ültem nyeregben, a lábaim mindenhol fájnak a fékezés miatt, de majd megszokomszmájl. már voltam is a városban bringautakat keresni, persze eddig csak olyat találtam, ahol majd nem akarok közlekedni, mert úgy ráz.

milegyenaneve

a felkelő nap fénye bizarrlángvörösre festi középeurópa legvalószerűtlenebb lépcsőházát.

és a kóc akkor megbillen a hajamban.

azthiszem megtaláltam a buzi ötven árnyalatát.
a banántársaság egy távoli divíziójában dolgozik, nagyon szexi, térdigérő mély hangja van, meg térdigérő másmilye is van, és annyira jóképű, hogy beszarsz és legalább annyira perverz, hogy mégegyszer beszarsz. persze nem tudja, hogy tudom és fiúja is van, és nyilván lényegtelen is az egész, csak azért ottvan az emberben az a jimcarrey féle egyamillióhoz-akkor-van-esély életérzés, hogy mivan, ha szerinte én is cuki vagyok és mivan, ha már mondjuk kinőtte a hugyozós szexet, egyáltalán ki lehete nőni a hugyozós-kikötözős szexet.

remélemigen, bár ezt sose fogom megtudni.

időnként felmerül bennem, hogy valamit csak rá kéne dobni erre a bscre, de igazság szerint még nem nagyon találtam olyat, ami piacképes, szeretném is és el is tudnám végezni, olyan ez, mint a pénz-idő-minőség szenthármas, kurva ritkán van együttállás, de azthiszem most megtaláltam.

sorozatológia
négy-hat félév alatt elvégezhető és olyan tárgyak lennének benne, mint mondjuk egy karakter bevezetése, felépítése, kibontása és lezárása, spinoffok, a forgatókönyv írás a XX. században, forgatókönyvírás a XXI. században, az amerikai sorozat, a brit sorozat, a szappanoperák, az ázsiai sorozat, aztán lennének műfaj szerinti tárgyak is, a kórház sorozat, a krimi sorozat, a scifi sorozat, a szemi scifi avagy misztikus sorozat, a kisvárosi sorozat, a női sorozat, a férfi sorozat, a sub sorozat, vagypéel olyan, hogy sorozatfordítás ahol mondjuk lehetne a címeken túl arról is beszélni, hogy mégis milyen dolog az, amikor a modern family úgy van szinkronizálva, hogy a gloriának nincs akcentusa, holott a karaktere konkrétan erre épül, míg a gilmore girlsben ezt meg lehetett oldani a michelnél, akit imádtunk ahogy franciául raccsol, addig itt már nem.
most képzeljék el azt, hogy feladják a házitkettőspont meg kell nézni jövőhétre két évad sorozat és írni kell róla egy esszét, hogy az első és az utolsó rész között milyen jellemváltozáson esett át mondjuk az egyik szereplő. meg lehetne ilyen filmes amerikai szemináriumokat tartani, ahol a nagy előadóban mindenki látta a sorozat és arról megy a tanácskozás, hogy miért bukott meg mondjuk és hogy ki mit csinált volna másképp, mire valaki bevágja, hogy de az hülyeség amit a másik csávó mondott, mert hát hogy a célcsoport és a korábbi forgatókönyv, juteszemebe branding mint tárgy, údekurvajó lenne.

#seriesology

tegnap az jutott eszembe, hogy vajon engednée nekem a banántársaság, hogy négy hetet egybe vegyek ki szabadság, mire aztmondták, hogy
minden
további
nélkül.
király, mondtam én, úgyhogy ma már repjegyet is vettem este és szarásig izgalomban vagyok, mert készül a

camino summer edition vol two

nagyon jó könyv, mondta a lány a dolgozóban, föltétlen el kell olvasnod, nyomtatok egyet neked is mondta, de  minekutána nyolc éve nem olvasok papíralapú könyvet így csak pdfben kértem el a szürkeötvenárnyalatát azzal, hogy jó, majd megnézem. nos. a könyv nagyjából egyötödénél tartok és haddmondjamel.
haddmondjam el, hogy az egészről annyit tudtam, hogy rohadt nagy siker, veszik mint a cukrot, ez az új alkonyat, mindenlófasz, biztos jó is. az eleje tényleg jó, bár nem bírtam szabadulni az alkonyat szájíztől. a csaj mesél, és ugyan nem írja le saját magát, de tudjuk nagyjából, hogy elég szép a nő. roppant ügyetlen, a saját lábában bukik fel, nemtudom ismerőse a karakter. a fantázia odáig szalad, hogy a bella-anabellából ana-anastasia lett, kurvakreatív. a fickó persze tökéletes, hovatovább maga a megtestesült férfiszépség, a nők remegnek egy légtérben vele, ahogy az már csak a férfiakkal lenni szokott ha a pasi magas, izmos, kibekúrt jóképű, kőgazdag és karizmatikus. a csaj huszonegy éves, a fickó valahol a húszas évei végén járhat.
a történet viszonylag egyszerűen indul és azt hiszem tudom merre tart és azon gondolkodok, hogy vajon elbíre a világ mégegy alkonyat-vámpirnaplók kategóriájú romána sorozatot, amikor egyszercsak bekúszik a képbe egy jól ismert oroszlánkirályos lejterjakab. nyilván nem vagyok fordító, nyilván nem tudok angolul, nyilván kalózpéldányom van, ki tudja mi jelent meg könyvben, bár az a tény, hogy ezt már olvastam korábban és az egész net röhögött rajta valószínűsíti, hogy a papírra is ez van írva. nem ismerem a fordítót, se a munkáit, de azért innentől egy kicsit jobban résen vagyok. az egyik kedvencem például a szomszédsrác. saját véleményem szerint a guy next door nem a szomszédsrácot jelöli, és nem is azt a típusú fickót aki a szomszédban lakik, hanem azt az átlagos fazont aki akár a szomszédban is lakhat. nekem ez magyarul nem a szomszédsrác, a magyarban ennek nincs ilyen jelentése, ez nekem inkább átlagos srác, de mindegy. a másik kedvencem ami később tűnik fel a könyvben a főhősfazon erekciója. nem a farka, nem a dákója, nem az akármije, hanem az erekciója. folyamatosan. megéreztem magamban az erekcióját, a hasamhoz nyomta erekcióját, megpillantottam hatalmas erekcióját. azért én ezt sem hagytam volna, de hát kivagyokén.
olvasok tovább és már épp készülök megbillenteni a telefonomat, hogy a lilabőnyál kicsorogjon oldalt, amikor ott találom magam a Fájdalom Vörös Szobájában.
a fickóról az elejétől fogva tudjuk, hogy elég irányítás mániás, control freak, mindig az van amit ő akar, meglehetősen parancsolgató, de egy milliárdostól aki a húszas évei végére felépít egy egész komoly vállalkozást nem is lepődünk meg ezen. azon viszont én már igen amikor a Félelem Vörös Szobájában körülnézünk. a szoba egy szexszoba, tele kikötözős és szadomazo kellékekkel, azthiszem itt hivatkozik az internet arra hogy bdsm. ekkor komorulok el úgy istenigazából először.
másodszor meg akkor, amikor a fickó a csaj elé tolja a szerződés tervezetet, amiben le van írva, hogy milyen lesz a kapcsolatuk. a fickó az uralkodó, a csaj az alárendelt. a csaj csak azt teheti, amit a fickó mond, nem alhat vele, azt a ruhát kell hordja amit a faszi vesz neki ésvagy jóváhagy, sportolnia kell a fickó által választott személyi edzővel, szalonba kell járjon, minden lófasz. az egész a szexrabszolgaság legalizálását jelenti és itt görcsbe rándulok.
ezután egy kicsit javul a történet, minekutána kiderül a csaj még szűz és hát egy szüzet nem lehet rögtön alázni, először megmutatja neki milyen az amolyan szex, gondolom az igazi durvaság ezután jön, de azt én már nem fogom megtudni.

persze nem túl hiteles, hogy ennyi után leírok egy három részes könyvsorozat, de olyan vastagon leszarom, hogy nem fér fel az asztalra.
egyrészt sose rajongtam az ilyesféle szexért, sosem izgatott és most sem fog, konkrétan taszít. másrészt homokos vagyok, amiből kifolyólag folyton azt kell bizonygatni az állatoknak, hogy ugyanolyan egyenrangú emberek vagyunk mint bárki más, ezen túlmenően én egy buzi kapcsolatban is azt tartom, hogy ugyanolyan egyenrangú fél vagyok, mint a másik fiú, nekem ne éskianőzzön senki, mert nincs nő egy buzikapcsolatban, pont ez a lényeg.
sajnos volt már dolgom ilyen akaratos és uralkodó fickókkal, nem is egyel és azt is tudom, hogy ugyanúgy vonzottak, mint a történetben a csajt a milliárdos, mert dögösek voltak és karakteresek, bár a szexet sosem hagytam eldurvulni. egy kicsit erősebb harapás, vagy hevesebb hajtépés még belefért, de ezen túl sose mentem és nem is tervezek.
az igazi gond nem is a szexel volt, a könyvben sem ez a legeslegriasztóbb, hanem a hétköznapi szolgaság. az, hogy az ágyon kívül is az van amit a faszi akar, méghozzá kíméletlenül. lehet, hogy aki a szexben erre gerjed, az minden másban is erre gerjed, nem tudom, de amikor nekem a fiú azt mondta, hogy ne hívjam, mert majd ő eldönti, hogy mikor akar velem beszélni, akkor én meg azt döntöttem el, hogy soha többé nem veszem fel neki a telefont, a jókurvaanyádat.

a könyvről végül az jut eszembe, hogy fuss te ribanc.